Marthi Anna : Nehéz napok

 

kereslek minden perjel között

kereslek ott ahol sivár az élet

először magamban kereslek

később a nagy vetítő vásznak fonákján is látlak

kifordítom mint üres zsebet az összes félelem-torzulásod

kereslek hű szeretők közt

a poligám vizsgáló szinuszgörbéin is látni kívánlak

kereslek mint gondolatolvasót a látnok

kereslek mint elkényeztetés keres szigorúságot

kereslek fiaid körében felszabadulva

kereslek mimikákban mint kártyavárakat feldúlva

szemgödrökben árnyékokkal játszó szenvedélyben

keresni könnyű téged ott ahol a horizont kése

kiszel egy férfit és felszúrja a végtelenségre

de sokszor talállak ott lengve a fényben

egérfülek közti szembogarakban ugrabugrálva magasban és mélyben

kereslek talállak másban önmagamban

látlak kezeimen az elengedések báját élve

magát pofozta szívben ha rámegy is egy élet

keserű maszk helyett pókfonalas ráncokkal szép arcon

kereslek ha fáj legyintésem megpróbál s te sem alszol

meglellek az egyszerűségben ahol istent felismerő

amnéziában veled együtt van/volt s tán lehet még részem

megtaláltam könnyed csókokat fuldokló imád remegve

kereslek kutatlak folyton nehéz napokon lerekedt vágyakban

én téged batyukészen felbecsült örökkévalósággal is megkereslek

kerestelek  mikor te ezt „a szeretet dala dolga végezetlenült” artikulálni próbáltad

meglellek léleköltözékben felesküdvén a romolhatatlan csend összes titkára

amint verset írsz éjjelente magaddal és isteneddel vitázva

kereslek és ahol nem vagy ott is megtalállak

————————–

Na akkor elmondom érthetőbben: NEM publikálunk a vers helyett egy teljesen másik verset. Ok?

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.08.02. @ 17:00 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak