Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 62. Tessék leülni…

Véget ér a nyár, Ünige szorongva várja a találkozást régi ellenségeivel. Meglepetésére Xénia kedvesen fogadja…

 

61.  Tessék leülni…

 

Domokos Melinda kijött órájáról, letette a naplót, majd elvonult az irodájába. Nem könnyű az igazgató sorsa az iskolai év első napjaiban, a nyári változásokat „meg kell emészteni”. A legjobb szándék és odafigyelés mellett is mindig történik valami „meglepetés”, s mindenki az igazgató nyakába sóz minden gondot. Az idén is már csak az iskolakezdés napján derült ki, egyik földrajztanárt megműtötték, és helyettest kellene találni, de sürgősen. A honatyák pihent agyából is kipattant egy-két „eredeti” újítás, amivel „modernizálni” próbálták a tanügyet, és kiderült, jó kelet-európai szokás szerint nincs rá anyagi fedezet, csak törvény. Tartsd be a törvényt igazgató, és találj megoldást… A szándékkal és munkabírással talán nem is lenne baj, de fizikai alaptörvény, hogy egy test egyidejűleg több helyen nem lehet, s a pénzről felelős önkormányzati és állami szerveknek más dolguk is akad, mint erről egyeztetni. Nagyon szívesen megengedett volna egy szelepet, a benne felgyűlt túlnyomást némileg csökkenteni. Épp az ablakhoz lépett, amikor bekopogott a titkárnő.

— Igazgatónő, két diáklány keresi…

— Osztályfőnökük nincs? — fakadt ki.

— Azt mondták, vele már egyeztettek, de…

— Jó, jöjjenek… — sóhajtott lemondóan, mintha azt üzenné: „Jó, végezzetek ki… Legyünk túl rajta!”

— Tessék leülni… — tanácsolta a titkárnő.

— Miért? Mi történt? — nézett rosszat sejtve. A következő pillanatban hálát adott az égnek, hogy részben megfogadva a tanácsot legalább az íróasztaláig elment, s meg tudott kapaszkodni benne.

— Ti mit kerestek itt? — förmedt rájuk, amint meglátta őket. Már csak ezek hiányoztak a fejéről! Xénia és Ünige állt az ajtóban, egymásba karolva. Láthatóan előre kitervelten érkeztek ebben a pozícióban, és nagyon élvezték a hatást.

— Lenne egy kérésünk — kezdte Xénia.

— A dísztermet szeretnénk elkérni két órára — folytatta Ünige.

— Meg a vetítőt…

— És a hangosító berendezést a hangfalakkal együtt — vágtak sorban egymás szavába.

— Mit akartok ott? — kérdezte az igazgatónő gyanakodva.

— Mindenki nyaggat, meséljünk, és mutassunk képeket…

— Gondoltuk, szervezzünk egy előadást…

— Fényképek, kisfilmek, zene és élőszó által bemutatnánk diáktársainknak, és az esetleges más érdeklődőknek…

— Két párhuzamosan bemutatott powerpoint vetítéssel, merre jártunk, és mit láttunk…

— Szívesen látnánk a tanári kart is…

— Öt-öt percben kétszer tíz helyet mutatnánk be, beleértve az oxfordi és az amerikai iskolai tapasztalatainkat is. Ez hozzávetőlegesen két óra.

— Ti ketten… Együtt — hüledezett Domokos Melinda. Ami biztos, biztos, megkerülte íróasztalát, és leült.

— Igen… — felelték kórusban, láthatóan élvezve az igazgatónő zavarát.

— Legyen… Mikorra? — adta fel a vallatást.

— Hát… Talán szeptember utolsó péntekén…

— Addig sok fényképet, filmet kell feldolgoznunk, s nem akarjuk összecsapni. A legnehezebb, hogy az időbe is be kell férjünk…

— Ha elnyújtjuk, unalmassá válik…

— Ez az ötlet melyikőtök bús agyacskájában fogant meg?

Xénia felnyújtotta a két ujját.

— De aztán Ünige is jött egy-két ötlettel — sietett kiegészíteni.

Mit tehetett? Nem mondhatta, nincs ismerőse a terrorelhárításnál. Rábólintott. A két kislány vihogva ment el, mint egy jól sikerült csíny helyszínéről. Alig léptek ki, Rozsnyói Imrével mentek szembe. Nagyot nézett amint békés-kettesben meglátta őket.

— Már megint mit műveltettek? Nem volt elég a nyár a fegyverszünethez? — sóhajtott egy nagyot tehetetlenül.

— Ezúttal önként jöttünk! — jelentették ki egymással pajkos-cinkos pillantást váltva. A csengetés szakította félbe a beszélgetést. Az öreg úgy döntött, inkább Melindánál érdeklődik. Ő megbízhatóbb forrás.

— Mi történt itt? — nyitott be feletteséhez.

— Ülj le! — kapta meg az ukázt. — Biztosabb… — felelte, majd miután Imre követte az utasítást, előadta a két kislány kérését.

— Lehet, már egy paranoiásan gyanakvó vénember lettem, de nekem ez a béke nem tetszik.

— A konfliktusterápia alapvető módszere a közös munka… — kockáztatta meg az Melinda nem túl sok meggyőződéssel a hangjában.

— Reménykedjünk a csodákban… — állt fel Imre távozásra készen. — Ezért imádkozunk egy fél éve… Az Isten meghallgatott… Most így sem jó. Tán hiányzik? Nem hiszünk a Fennvalóban? Én azért a következő fizikaóra után elbeszélgetek Ünigével.

 

Rozsnyói Imre végighallgatta a kislányt a megváltozott viszonyról, hümmögött, megvakarta a fejét, s végül nem mondta ki hangosan: „Bár igaz lenne…” Amikor aggályait megosztotta Edittel, be se tudta fejezni a mondanivalóját, amikor a szolgálatos tanár azzal a hírrel rontott be a tanáriba, megint nagy balhé van a VIII. A-ban.

— Ugye megmondtam! — látta az öreg igazolva előérzeteit.

Ám tévedett. Ünigének és Xéniának semmi köze nem volt az eseményekhez. A VIII. A-s és VIII. B-s fiúk „ismerkedtek” ismét egymással. Kiderült, Roxi összeveszett néhány napja az egyik VIII. B-s lánnyal, és bosszúból „belépett” a párkapcsolatába. A női Mortal Kombatra aztán a fiúk is megjelentek.

— Nehogy béke legyen az osztályomban! Miként lehet így tanítani? — fakadt ki Edit, amikor elindult rendet teremteni. Elég paprikás hangulatban tért vissza.

— Vége az Ünige-Xénia Zrt közti élethalálharcnak, azt hittem leülhetek a babérjaimra. Eddig ilyen csak a nagyoknál történt. Egyre korábban kezdik.

— Xénia hogyhogy nem féltékeny Roxira is? Ő is fűzi a fiúkat, de a másik már kész kis „profi”. Ilyent uram, azért összejönni egy fiúval, hogy egy másik lánynak ártson! — dohogott Májay Szabolcs.

— Azt halottam róla, fogadásból is csavarta el fiúnak a fejét. „Mutasd be nekem, s egy hét múlva lefekszem vele!” Állítólag ezt jelentette ki egyszer — csatlakoztak egyre többen a beszélgetéshez.

— Lefekszeem? Úgy érted… — hüledezett valaki a háttérben.

— Mintha ő lenne az első nyolcadikos lány, aki elveszíti a szüzességét!

— Nem arra mondtam, hanem fogadásból… Hát ez…

— Édesanyja kétszer elvált… Váltogatja a partnereit, mint más az alsóneműjét. Roxinak van kitől tanulnia. — Jó, de a lányát azért küldi az iskolába, hogy mi neveljük meg! — ironizált Májay Szabolcs. — Ezt egyszer a szemembe is mondta!

 

Az előadás előnye: Ünige ismét „Viktortól” kérhetett segítséget. Soha nem készített még powerpoint bemutatót. A képeket és kisfilmeket is össze kellett válogatni… Bár Simonyi Óbester már tudta, hogy a városban van, kényesen kerülték vele a találkozást. Elég lenne egy intimebb pillantásváltás, s a mama azonnal összerakná a mozaikot. Eddig még elhitte, hogy „csak” barátok. Ám ha kiderülne, mégse „csak”, azonnal rájönne a hónapok óta tartó füllentésekre. Győző eléggé ismerte édesanyját. A hazugság nála nem tartozik a bocsánatos bűnök közé. Feltehetően az egészért Ünigét okolná. Igaz, nem is egészen alaptalanul.

Sajnos baráti körük kezdett felbomlani. Két másik pár is követte Borókáék „jó” példáját, s az „örökké” szó jelentése a viszonyukban kissé megváltozott: „Örök harag, ez így marad!” Mivel osztálytársakként inkább egyik sem jött el a közös programokra. Hiába győzködték például Emesét: „Péter már bejelentette, nem jön!”, mégse kívánta azok társaságát, akik régi emlékeket idéztek fel benne. A nagy csapat varázsa megszűnt, egyre többen találtak maguknak alternatív programot. Eleinte Ünige meséi, a fényképei iránti kíváncsiság még összetartották a bandát, de a varázs hamar szertefoszlott.

Igaza lett Xéniának, az érdeklődés nem Ünige személyének szólt, hanem a látottaknak, az élményeinek, a kalandoknak. S amikor már „csak” neki, azt is úgy élte meg, mint elfordulást. Szerencsére a bemutatóra való készülődés elhúzódott, és kitöltötte mindennapjait. Szívesen meghallgatta mások véleményét, elfogadta ötleteiket is, de ezzel is csak ideig-óráig vonta magára a figyelmet. Néha az is eszébe jutott, vajon az előadás után Győző is elfordul tőle? Aggódva várta a bemutató napját. Már rég megbánta, hogy belement, ám, visszalépni már nem lehetett. Ezt az érzést még kedvesével se merte megosztani. Másrészt pedig egyre gyakrabban csattant a srác fején a benne dúló feszültség. A haveri kör fokozatos bomlása, pontosabban a véget ért párkapcsolatok nyomán elszabaduló indulatok is nyomot hagytak a lelkében. Hátha az ő szerelmére is szemet vet valaki? Kedvese fejére szórt indulatai nyomán fellángoló bűntudata még jobban fokozta szorongását. Ami egykor nem fordult elő, elszorult a szíve, ahányszor egy lány Győzőhöz szólt, vagy ő más lányhoz. Nagy baj, ha az ember lánya úgy érzi, nem szolgál rá szerelme viszonzására! Ha őt Istennek látod, nagy baj, ha tükörbe nézve egy Aphrodité helyett csak egy hisztis hápé néz vissza rád, piszkafa alakkal… Bár magába fojtott mindent, Győző végül csak rájött a villámok okára.

— Te féltékeny vagy? — kérdett rá. Sajnos a hangnem elég vádlóra sikerült. Jól összevesztek az előadás előtti napon, s így váltak el. A benne dúló, egyre fokozódó vihart elrejteni nem tudta édesanyja elől. Más megoldást nem talált, mint Anyu fejéhez is vágni egy-két vaskos kamaszfélét, a szobájába zárkózni, és vacsora nélkül lefeküdni.

Az éjszaka jó tanácsadónak bizonyult mindkettejüknek. Enikőnek csak a tükörbe kellett néznie. Kislánya a természetét tőle örökölte. Kétszer is felkelt már jóval villanyoltás után, hogy bekopogjon Ünige szobájába, ám először félúton meggondolta magát, másodszor, amikor fülét az ajtóra tapasztva hallgatózott, már csak a csend felelt. Végül úgy döntött, nem zavarja meg álmát. Pedig Ünige nem aludt. Hangtalanra állított telefonján SMS-békülést bonyolított le Győzővel.

Reggel anyuval is békét kötöttek, ami némileg megnyugtatta Ünigét. Más körülmények közt az infarktus kerülgette volna egy hasonló kérdéstől:

— Viktort is megsértetted tegnap?

— Anyu, bocsáss meg… Úgy bántott a lelkiismeret, mivel az egyik legjobb… — nyelte le a szót —, aki annyit segített nekem… és… és… téged is… Már bocsánatot kértem SMS-ben… — habogott összevissza.

— Remélem majd személyesen is! — dohogott Enikő anyai szigorral, fejcsóválva. — Kár lenne egy ilyesmi miatt elveszítened egy igaz, önzetlen barátot. Milyen jó, neked legalább akadnak… Ő is, Boróka is, és mások is… Nekem sohasem volt, amíg iskolába jártam… — irigykedett lányára elharapva a mondat végét. Nem tette hozzá: „Amíg apádat meg nem ismertem”. Ez nem a legalkalmasabb pillanat ilyen sebeket felszakítani.

Milyen naivak tudnak lenni az édesanyák!

A látványos kibékülés ellenére, Ünige kitiltotta az előadásról. Legalább Anyu ne lássa, amint… „Pedig sok szülő is ott lesz…” — emésztette a bűntudat.

Rémülten figyelte, amint telik a terem. Gyomrában nőtt-nőtt a gombóc. Arca egyre sápadtabb lett. Erre még Bíró Szabolcs is felfigyelt, aki Alexszel együtt a vetítés technikai hátterének üzembe helyezésén fáradozott. Ez pedig nagy szó, hiszen a fiú arról volt híres, hogy el lehetett lopni a feje fölül a házat, ha leült a billentyűzet elé. Megfogta a csuklóját, és kacsintott neki:

— Minden jó lesz, ne izgulj! Nem rosszabb egy felelésnél! Ott mindig kivágod a rezet.

Szerencséjére Xénia, mint ötletgazda, magára vállalta a bevezetőt. Csak tudat alatt jutottak el Ünigéhez a szavak, honnan eredt az ötlet, majd Xénia felsorolta a helyszíneket, ahol járt, és ismertette a technikai hátteret: a Canon EOS 600D[¹]-t. Amikor sorra került, Ünige gépiesen követte a modellt, és elmesélte, ezen a nyáron tanult fényképezni, és képeit-kisfilmjeit részben egy Nikon D3[²]-al, részben egy Nikon Coolpix P7000[³]-es kompakttal készítette, az utóbbit ajándékba kapta Morganéktól. Azt se vette észre, amint Xénia nagy szemeket meresztett a bejelentés hallatán. Aztán amikor megkezdődött az előadás, tényleg az történt, amit Bíró Szabolcs megjósolt. Csak eleinte izzadó tenyerekkel, remegő hanggal, de végül is magabiztosan adta elő mondanivalóját. Minden helyszínről bemutattak négy-hat fényképet, és egy maximum kétperces kisfilmet, a helyszínnek megfelelő zenei aláfestéssel, megadva ezzel a hangulatot. Két külön bemutatót használtak, váltogatták össze őket a számítógépen. Nagy sikert arattak. Még nem ült el a taps, amikor az igazgatónő felállt, s a nézőkhöz fordult:

— Azt hiszem, megszavazhatjuk a döntetlent! Ki ért ezzel egyet?

Először a legtöbb kéz a magasba lendült, majd ismét kitört a taps. Nem sokan hallották meg Ünige értetlenkedését:

— De hát, mi nem versenyeztünk…

Az előadás után sokan jöttek személyesen gratulálni mindkettejüknek, egyesek ismeretlenül is. Amikor Domokos Melinda kettesben maradt Rozsnyói Imrével, a férfi várakozó tekintettel nézett felettesére, mintha azt kérdezné: „Na, mi a véleményed?”

— Kinézted volna a két kislányból? — kérdezett vissza Melinda visszadobva a döglött macskát egykori tanára udvarába.

— Szerintem egyik sem dolgozott egyedül. De akkor is profi munka. Xéniának gondolom, a képviselő úr valamelyik fotóriporter ismerőse segíthetett. Ünigének vajon ki? — tűnődött hangosan Imre.

— Sándor annyit megtudott, hogy egy radnótis barátja tanította számítástechnikából. A technikai hátteret, a bemutatót feltételezem, vele készíthette. Boróka pedig segített neki a fényképeket kiválogatni.

— Fizikából nem zseni a lányod, de meg kell adni, a fotóművészethez van érzéke. Mintha már nyert volna fotópályázatot is, ugye?

— Igen — mosolyodott el büszkén az igazgatónő.

— Láttad, Xénia mennyire meglepődött, amikor Ünige bejelentette, a képei egy része Nikon D3-al készült? És amikor megpillantotta a Grand Canyont, ismét… Szerintem nem látta előadás előtt, mit fog Ünige bemutatni. Részéről ez arról szólt: „Látjátok, mégis én jártam szebb helyeken!”, de pofára esett.

— Időnként én is úgy látom, őt nem vitték el Morganék a Grand Canyonba. Ám a következő pillanatban józan eszem azt a jelenetet juttatja eszembe, ahogyan gratulált Ünigének a végén. Ugyanakkor együtt dolgoztak. Pontosabban előre megbeszéltek mindent, s ehhez sok egyeztetés kellett. Jól vágták össze, egymás után mutatták be a két iskolarendszert, amerikait és britet, a két hajókirándulást, amikor egyik hegyeket mutatott, akkor a másik is… S ott van Ünige elcsodálkozása is: „De hát mi nem versenyeztünk!”

— Azért jobb, ha résen leszünk. Még fellángolhat itt a harc. Nehogy vihar előtti csend legyen.

— Hátha vannak csodák! A kollégák mind arról számoltak be, az Ünige-Xénia fronton béke uralkodik. Azért egy pillanatig neked is rosszul esett volna, ha megtudod, téged bezzeg nem vittek a Grand Canyonba…

 

 


[1] Professzionális fényképezőgép

[2] Az előbbi nagy versenytársa, szintén professzionális gép

[3] A „zsebfényképezőgépek” közt kiváló minőségű. 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.