Vandra Attila : Galambok!! 5/2. Fészek az erkélyen

Szabolcs szereti ugyan a madarakat, de a galambokból kezd elege lenni. Túl sokat kel takarítani utánuk.

2.        Fészek az erkélyen

 

Attól a naptól kezdve már idegesítette a galambok látványa. Ingerülten távolított el minden nyomot, néha el is hessegette őket. Kislánya a cinegékbe, a rigókba volt szerelmes, s azok a galambok megjelenésével többet nem látogatták az erkélyét. S ez még azelőtt bekövetkezett, mielőtt szétverték a madáretetőt. Ha a falánk galambok nekiálltak a kitett ételnek, az etetőbe semmi sem maradt más, szívesebben látott vendégeknek. A galambok egyre gyakrabban jöttek, s egyre több takarítanivaló akadt utánuk. Pedig ő nem etette többé őket, morzsát sem szórt ki az erkélyre például az asztalterítővel. Egyszerűen nem akart okot adni nekik, hogy odaszokjanak. Mégis egyre gyakrabban kellett elhessegetnie a terroristákat. Ugyanis már ezen a néven becézte őket, bár ez még csak dohogás volt.

Az öt méter hosszú erkély egyik végében volt egy „beépített” szekrény, valójában néhány polc, amelyet padlás híján lomtárnak használtak. A galambok egyre gyakoribbá váló látogatásai következtében Szabolcs ajtóra cserélte rajta a függönyt. Má’ nehogy beszarjanak oda is! Ezután megnyugodva ment szabadságra. Kiderült előre ivott a medve bőrére. Amikor hazaérve a tengerpartról, kiszállt a taxiból, és saját erkélyére pillantott, épp két galamb napozott a párkányon.

— Szent Habakuk! Mi lehet ott! — állt fel a talpán is a szőr. Némi szenteket emlegetve kergette el őket a galambguanó-raktárnak előléptetett erkélyéről. Csak a nagytakarítás és a klórmeszes fertőtlenítés utáni napon tűnt fel neki, hogy a galambokat mindig a „beépített szekrény” elől látja felröppenni. Mi a jó eget keresnek ezek ott állandóan? Miközben ezen töprengett, ismét megjelent egy galamb, leszállt a földre, majd amint meglátta közeledni, elröppent, de nem messze. A levegőben megkerülte a közeledő embert, s a háta mögött szállt le az erkély párkányára. Szabolcs ismét jól körülnézett a szekrény előtt, semmit nem talált, ami vonzhatott volna egy galambot. A szekrény alá pedig nem fér be…

— Na, megálljatok! — fogta el a detektívroham. A konyhaajtón kitett egy tükröt úgy, hogy a szekrényt lássa benne, s ő a konyhában várt. Nem is kellett sokat. Egy perc se telt el, s megjelent egy galamb, s huss, eltűnt a szekrény alatt. Dehogynem fér be! Akkor már Szabolcs tudni vélte, mi vár rá, ha lehajol, és benéz alája.

Dehogy tudta! A látvány minden elképzelhető borzalmon túltett. Arra ugyan felkészült, hogy fészket, s benne talán még fiókát is talál, de a mocsok! Rettenet! Ezért jártak ide! Miközben a fejét vakarva, azon töprengett, miként fogjon hozzá az osztályellenség kilakoltatásához, a lakásban megszólalt a telefon. Boginak volt akut apuhiánya. Neki panaszolta el, milyen látvány fogadta.

— Apúúú, ugye nem akarod a kicsiket bántani?

Nos, egy telefonapu nem kockáztathatja, hogy kegyvesztetté váljon távolba szakadt kislánya szemében. A sumákolás lehetősége is elveszett, amint Bogi arra kérte, hogy fényképet is küldjön róluk. Az egyetlen engedmény, amit sikerült kiudvarolnia, az az ultimátum volt. Ha a kisgalambok repülnek, fel lehet számolni azt az izét ott, a szekrény alatt. Nem merte szíve szerint borzalomnak nevezni a látványt, pedig az volt.

Nehéz hetek vártak Szabolcsra. Takarítás, guanóvakarás, fertőtlenítés… naponta legalább fél órát. Ám csak a felületet tudta. A növekvő galambfiókáknak és termékeiknek egyre erősödő illatát nem lehetett még túladagolt szagtalanítókkal sem elviselhetővé varázsolni. Végül a nappaliba költözött aludni, mert a hálóban képtelenség volt létezni, főleg szellőztetni. Ő pedig nyáron nyitott ablakkal szeretett aludni. Aztán eljött a nagy nap is, végre lefényképezhette a felröppenő fiókákat, hogy elküldje az ígéret teljesítésének bizonyítékát Boginak. Hadd nyugodjon meg a lelke, a fiókák épek, egészségesek, felnőttek.

Másnap aztán nekiállt felszámolni a budit. Szó szerint. A galamb-budit. Nem ment az olyan könnyen. Elég mélyre tervezte a polcokat, nem ért be a falig. Lecsavarozta, és kivette a lemezeket, de a fémkeret úgy sem engedte, hogy a ronggyal elérjen a polc belső széléig. „Áldotta” az eszét, amikor a mesterrel odahegesztette a lábakat a korláthoz. Legyen jó stabil! Fene ette a stabilitást! Végül fájó szívvel ugyan, de elkérte a szomszédtól a sarokcsiszolót, és szétvágta. Majd jött többórás sikálás, de nem úszta meg sebesülés nélkül. Válla beleakadt az egyik fűrészelés után maradt csonkba. Másnapra elgennyesedett. A takarítást ugyan megoldotta, de a sok lom ottmaradt. Újabb mester, újabb hegesztések, festéket csak kilós adagokban árulnak… Végül a szekrény ismét a helyén állt. Végre!

 

Másnap milicista[1] kopogott az ajtaján. A szomszédok feljelentették, mert majorságot tart az erkélyen, s zavarja őket a bűz. Talán minden meggyőző tehetségét latba vetve sikerült volna meggyőznie, hogy tekintsen el a kiszabandó bírságtól, ha a fakabát nem ül bele egy galambszarba. Egy ideges egyenruhással pedig nem lehet egyezkedni…

Ám hiába repültek ki a fiókák, a galambok nem voltak hajlandók arrébb állni. A tél beálltáig hajkurászta őket, sikertelenül. Volt eset, amikor még csak el se repültek, csak felröppentek, s leszálltak az erkély másik végén. De miért ide gyűlnek? Aztán egyik nap észrevette, hogy az erkélye előtt a fű tele van kenyérmorzsával. No, nem annyi, amit egy asztalterítőről leszórnak, hanem jóval több annál. Tehát valaki eteti őket, és ideszoktak.

Még aznap kiakasztott egy cédulát a lépcsőház bejáratára:

 

KÉREM, NE ETESSÉK A GALAMBOKAT, MERT IDESZOKNAK!

 

Alá is írta. Fél óra múlva, amikor leszaladt az üzletbe kenyérért már nem volt ott a hirdetés. Letépték. Ahelyett, hogy összefognának vele, a szomszédok ellene fordultak. Aki a madarakat nem szereti, az jó ember nem lehet! Pedig istenuccse, szerette e tollas jószágokat, lakása tele volt madárfotókkal. De ezek annyit szarnak…

Akadt olyan is, aki fülébe súgta:

— Nagyon igaza van, de ne haragudjon, én inkább hallgatok, minthogy ezek — intett a lépcsőház felé — szájukra vegyenek, mint önt. Ne szólj szám, nem fáj fejem… S más is van ezzel így.

Legalább nincs egyedül. Néhány nap múlva már a saját erkélyén is morzsákat talált. Ki tehette? Vasárnap reggel sikerült megfejtenie a rejtélyt. A fölötte lakó öregasszony eteti az erkélyről reggelente a galambokat. A nyugati szélnek következtében egy része az ő erkélyén landol. Dühösen ment fel reklamálni, hogy az ő erkélye nem szemétdomb. A végén még annak örvendett, hogy ép orral megúszta. A fia ugyanis ökölvívó volt, kisnehézsúlyú megyei bajnok.

Eközben a galambok tettek róla, hogy legyen még egy oka gyűlölni őket. A vállfán szellőzni kiakasztott gálaruháján galambszar díszelgett, mire hazaért. Egyszer hordta mióta a tisztítóból hazahozta. Viheti vissza…

Maradt a turbékoló ármádia sikertelen hajkurászása, s az egyre növekvő ellenérzése, amely egy téli napon kapott újabb löketet. Egyik nap egy stiglinc[2] landolt az erkélyén. Láttán lázba jött, nem mindennap fényképezhet ilyent, Bogi is ujjongani fog, ha meglátja a fényképet. Beosont a házba a fényképezőgépéért. De hát az örökmozgó kismadár nem várta meg. Először csalódottan visszament, majd gondolt egyet, s egy tejfölös doboz tetejére némi magot tett ki, majd megbújt az erkélyen található asztal mögött. Hátha… Miközben a stiglicet leste, megszólalt a telefon a lakásban. Először arra gondolt, ha fontos az illetőnek, majd visszahívja, de eszébe jutott, Bogi épp szerda délutánonként szokott telefonálni. Először az asztalra helyezte a Zenitet, majd meggondolta magát, s letette a földre. Ott biztonságosabb. Még valamelyik galamb leverné. Csalódottan jött vissza, nem kislánya, hanem egyik munkatársa kereste. Ráadásul a stiglicet ismét elszalasztotta… Még ezt is felírta volna a túlélhető veszteségek listájára, ha fényképezőgépe teleobjektívjén nem díszeleg egy jókora galambszar… S mivel lencsével felfele tette le, pont az üvegen, bebújva a legkisebb résekbe, kimoshatatlanul… Ez már több volt a soknál!

Csapdát állított a galamboknak. Sikerült az egyiket megfognia.

— Leves lesz belőled! — alakult időközben haragja ádáz, gyilkos gyűlöletté. Az egykor egy vagyonba került leszart lencsét, nem lehetett megbocsájtani, főleg, mert az ürülék kémhatása következtében tönkretette a lencse antireflexiós[3] rétegét is.

Végeredményben gyerekkora óta nem evett galambot…

De nem is kopasztott… Legalább ne tárta volna ki a konyhaajtót! Igaz arra igencsak szükség volt, a terjengő illatok miatt. Ám a galambtársadalom átka egy hirtelen kialakuló huzat formában érkezett, pedig a konyhaajtó be volt csukva. Igaz, az az ajtó nem zárt tökéletesen… Toll, toll mindenfelé. Hónapok múltán is talált a lakásban emléket e „tandíjról.” Eszébe jutott, hogy ezt a tevékenységet nagymamája mindig az udvaron végezte. Persze, és forró vizet is használt! Jobb későn, mint soha, vizet forralt, s kiköltözött az erkélyre. Sikerült le is forráznia magát, ám végül a galamb ott rotyogott a fazékban. Kimerülten szedte össze a galambpucolás melléktermékeit, a beleket, a tollmaradványokat. Arra nem gondolt, hogy ezekkel, a „Kérem, ne etessék a galambokat, mert ideszoknak!” tartalmú hirdetése nyomán szerzett tapasztalatok alapján jobb lenne sötétben kiosonni a kukához. Ahonnan viszont galambok röppentek fel… Fúj… Mire visszaért a lakásba, már tudta, nem fogja megenni. Még valami betegséget is összeszed, inkább kidobta.

 

Másnap valaki festékspayjel kiírta az ajtajára: „Galambgyilkos!” Égőpiros színnel.

Irány a rendőrség. Ott viszont meglepetés várta. A szomszédok megelőzték, és feljelentették állatkínzásért. No, nem személyesen, hanem a helyi állatvédő egyesület. Sejtette, hogy ki lehetett, de bizonyítani nem tudta. Ujjlenyomatot is hiába kerestek volna. A festékügyet lezárták. Ám ő közben beismerte, hogy galambot ölt… Ráadásul kiderült, az általa drága pénzen vásárolt csapda nem elég humánus, és annak alkalmazásával is megszegte az állatvédő törvényt. Néhány nap múlva meglátta boxoló szomszédját együtt sörözni a milicistával.

Lángot vetett a szeme, kihallgatásra akart menni a rendőrfőnökhöz. Kollégája nem értett egyet a kamikaze-akcióval.

— Galamb galambnak nem vájja ki a szemét…

Kénytelen volt igazat adni neki. Inkább elfogadta a tanácsát. Sikerült szereznie egy héja alakú ballont. Egy vagyonba került. A ragadozó látványa hátha távol tartja a galambokat. Két napig örvendhetett a sikernek. Aztán kiderült, előre ivott a galambok bőrére. Harmadik nap már a műhéja le volt szarva. Szó szerint, és nem is egyszer. A tollas terroristák rájöttek, az kiváló pihenőhely.

 

A két éves várakozás után végre megkapott új Dáciája vigasztalta sorsában. Sofőrvizsgája első nekifutásra sikerült, de nem próbálhatta ki új autóját. Igaz, a sikeres vizsgát meg kellett ünnepelni, s kelleténél kevesebb vér volt az alkoholjában[4], amikor történt, de akkor is az eső által megáztatott síkos galambszaron csúszott el, amikor eltörte a lábát. Bár járógipszet kapott, a házból nem járhatott ki, s kollégái vásároltak be neki, e hosszú hat hétben. Legalább itthon volt egész nap, hogy hajkurászhassa őket. A meglepetés akkor érte, amikor végre levették a gipszet a lábáról, s végre a kormányhoz ülhetett. No, nem messze, frissen gipsztelenített lábbal, csak egy körre… De hát egy új autót ki kell próbálni. Számítva arra, hogy autója nem ússza meg hat hét alatt galambajándék nélkül, megfelelően felszerelkezve ment az autóhoz. Ám majd megütötte a guta, amikor meglátta, hogy a galambszar alatt folt maradt. Az erjedő ürülék savassá változott, s kimarta a festéket. Ezt úgy hagyni nem lehetett, mert a Dáciákat amúgy is könnyen rozsdásodó anyagból készítették. Még jó, hogy jótállási időben van! Legalább is azt hitte. De hát a galambszarra a gyártó nem vállalt garanciát. Újra kellett festetni az egész kocsit. S vett egy autóhuzatot. Igaz, az anyag csak részben vízhatlan, s ha esik az eső átmossa rajta a savas terméket… De mégis…

 

Sajnos a következő galambriasztó ötlete sem volt hatásosabb. Az erkély párkányára helyezett szöges deszkáktól ugyan nem tudtak leszállni a galambok… az erkélyláda szélére. Csak ő szakította el a ruháját, amikor „felásta” a földet a virágoknak. Az egyetlen, amit elért ezzel az ötletével, hogy ezután a galambok nem a párkányra, hanem a földre szálltak, így minden galambürülék „bele” került. A párkányról legalább néha ki is esett.

Tanulva a lábtöréséből, összeszedte a szöges deszkákat.

 

 

 


[1] Rendőr a kommunista rendszerben, Romániában

[2] Másnéven tengelic . A pintyfélék családjába tartozó madár. 

http://hu.wikipedia.org/wiki/Tengelic_(mad%C3%A1r)

[3] Nincs rá magyar kifejezés, amely pontosan tükrözze jelentését. Egy olyan réteg a fényképező lencséken, amely megelőzi a fényvisszaverődés kellemetlen mellékhatásait.

[4] Értsd: részeg volt. Vagyis a vérében több volt az alkohol, mint a vér… 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.