“Az álmok mindig előttünk szaladnak. Hogy utolérjük őket, ám megéljük a pillanatot is, ez az igazi művészet.”
— Anas Nin —
A férfi borostás állát tenyerébe támasztva ül a dombtetőn egy széles lombú fa alatt. Előre figyel a falu felé. Lélekben pedig messze a múltban kutat.
Hogy is volt?
Annak a régi esztendőnek az őszén különös, szinte varázslatos arany fénnyel sütött át a napsugár a vénülő, széles törzsű fák levelein. Fényeket, árnyakat rajzolt az út menti pocsolyákra. A fák mellett kolompolva haladt a tehéncsorda a falu felé. Időbe telt, amíg lassú léptekkel beértek a legelőről.
Gergő, a kis tehénpásztor kísérte őket. A fiú nyolc év körüli lehetett, nem nőtt túl magasra. Kezében vesszőt suhogtatva, mezítláb lépegetett. Nadrágja kopott, itt-ott szakadt, rég kinőtte már, de jó az egy tehénpásztornak. Édesapja kalapját hordta a nap, a szél ellen, lepergett róla az eső is. Néha megigazította, mert előre csúszott, mint most. Nézte a falu tornyát, lent a völgyben. Fény érte, a napsugár táncolt felette.
Elbűvölte a látvány. Leguggolt. A pocsolya melletti nedves földre rajzolt ujjával, mindent, amit látott. Figyelmesen nézte. Valami nem jó. Nem arányos. A torony nem ilyen széles. Pálcáját felemelte, kinyújtott karjával maga elé tartotta, méretett vett.
— Ekkora! — nézte és újra rajzolta. Árnyék vetődött a rajzra.
— Ezt kitől tanultad? — állt meg mögötte a falusi tanító.
— Mit?
— Méretet, arányokat…
— Nem tudom, miről beszél tanító úr… — nézett őszintén Gergő.
Szeretett volna már hazamenni. Éhes volt. Látta maga előtt a kis házat, asztalon a kenyér, vékony szelet szalonnával. A tehenek… mennyi tej! Szívesen ivott volna… de majd otthon… ha jut. A tej pénzt ér a piacon. Dühösen rúgott bele egy összetapadt fűcsomóba. Nem érzett fájdalmat. A lábán tavasz óta nem volt cipő, megvastagodott rajta a bőr. Egész éjszaka esett az eső, kerülgetnie kellett a tócsákat.
A tanító úr a patak felé indult, megállt a hídon, visszafordult. Nézte Gergőt. Sokáig nézte. Ahogy haladt előre, nőtt az árnyéka. A tanító úr már csak azt látta. Remélte, egyszer megnő a fiú is, kiléphet az árnyékából, a szegénységből. A patak vizére fordította tekintetét. Aranyszínű levelek sodródtak a hullámokon. Messze utaznak… eláznak, lassan süllyednek. Szeme még egyszer megkereste Gergőt, már lent lépegetett a völgyben az első ház előtt. A tehenek hazataláltak a nyitott kapukat látva.
Gergő fáradtan, maszatosan aludt el minden este. Színes álmai voltak, és minden éjjel ugyanaz: Elegáns ruhában, felnőttként indult napsugaras őszi sétájára, szerette ezt a tájat. Lassan maga mögött tudta a falu házait. Keskeny ösvényen sétált a patak felé. Megállt a hídon, visszanézett. Úgy gondolt a falura, mintha sajátja lenne.
Kis várakozás után már meglátta őt, óvatosan lépkedett felé, lassan, jó érzésektől eltelve mosolygott… Még pár lépés és ideér. Nézte a haját, mosolygós arcát, s akkor hirtelen, mintha a szél erősen ráfújt volna, leroskadt a földre. Akár az őszi levelek. Gergő odarohant. Óvatosan felemelte, nevén szólította, de a lány nem mozdult. Gergő meleget érzett a karján. Vér! Nem értette. Csak nézett. Nézte a lányt, majd a híd deszkáira tekintett. Meglátta a kést… Ott hevert véresen.
Lassan eszmélt nehéz, mély álmából. Teste csurom vizes volt, reszketett. Nagyon valóságosak tűnt minden. Hajnalodott. Hideg vizet kívánt… A vályúnál megmosdott. Megszólalt a kolomp, indulni kellett. Még pár mozdulat. Kezében a szelet kenyér, gondosan összekötve, rátűzte a botjára és ment előre.
Rossz álmok kísérték az életét, vissza-visszatértek, de ez az egyetlen olyan valóságosnak tűnt, hogy visszahozta ide emlékezni. Csendben ült, nézte a tájat, úgy érezte néha összemossa képzelete a valóságot és az álmokat.
Válltáskájából elővett egy vázlatfüzetet, s rajzolni kezdett. Gyors mozdulatokkal felvázolta a múltat.
Majd otthon kiszínezi emlék-festékkel.
Képzeletében már ecsettel dolgozott.
