Pápay Aranka : A múltnak kútja

 

A rádió halkan szólt, duruzsolását megszokta, jó, hogy szólt, mint egy élőlény, a zene jól esett, a monoton hang se zavarta, és a készülék nem sértődött meg, ha nem hallgatott rá senki, ha pedig érdemes volt odafigyelni, akkor csak fel kellett hangosítani.

Olga lekapcsolta a gázt a kész leves alatt, Ákos hamarosan hazaszalad bekapni pár falatot. Egyen délben meleg ételt a fia… közben a vacsorát is készítette, rakosgatta tálra a felvágottakat, sajtokat, paprikát, paradicsomot. Délután vendége elé el kell mennie, ha hazaérnek, csak benyúl a megrakott tálcáért a hűtőbe, és máris tálalhat. A találkozás járt a fejében, évek óta nem látta egykori osztálytársnőjét, akivel együtt gyerekeskedtek a dunántúli kis faluban.

De rég is volt! Jucika… milyen lehet most? Öregasszonnyá aszalódott, vagy pirospozsgás nagymama?

A rádióban megkondult a déli harangszó, ahogy összerezzent, ujjai közül egy érett, piros gyümölcs kiperdült, végiggurult a márványutánzatú munkapulton, tompa kis csattanással landolt a szép járólapon, felrepedt oldalából kibuggyant a halvány lé. Amíg a nedves viledával feltörölte, az a félrevert harang kolompolt a fülében, amitől úgy megrémültek, akkor, régen…

A csaphoz lépett, ki akarta öblíteni a törlőt, de a csőből csak egy hörgő hang jött.

— Nincs víz, na, még ez is! El se tudok mosogatni, ha evett a gyerek! — mérgelődött, de agya makacsul a múlt történetét folytatta, mintha csak azért történne sorban minden úgy, hogy arra a szörnyű napra emlékeztesse. Pergett a film… — A kút! Abban sem volt még víz!

 

Jucika háromszor bukott, nagylány volt már a nyolcadik osztályban, de igencsak gyámoltalan. Olgát szerette, mert amikor a tanító bácsi kért egy jótanuló önkéntest, akivel együtt tanulhatna otthon, senki más nem jelentkezett, csak ő. Akkor is a számtanleckén rágódtak a lefüggönyözött ebédlő védett hűvösében, amikor megszólalt a harang. Se dél nem volt, se ünnepi mise, még temetésről sem hallottak, pedig ha volt, arról egy ilyen kis faluban tudott mindenki. Tompán, egy oldalra vert, vészt hirdetett a vén öblös hírharang.

— Tűz van? — ugrott az ablakhoz egyszerre a két lány.

— Tűz van! — hallatszott már kintről is, az utca hamar benépesült, rohanó emberek, lajtos kocsi, sopánkodó asszonyok… a harang meg csak kongott, kongott tompán. Jucika elfehéredő szája elé kapta a kezét:

— Ne haragudj, Olga, én szaladok haza, mert arrafelé megy a nép, a mi házunk nádfedeles, tudod… apám meg nincs otthon, kicsit arrébb egy háznál ás…

Olga hallotta már, milyen pusztító a tűz, néha egész házsor égett le a nagy szárazságok idején.

— Persze, menj csak — és kinyújtott keze mintha siettette volna riadt barátnőjét.

Az meg lekapta lábáról a papucsát, lefutott a kis hídon, az útszéli vastagon megült puha porban kapkodva meztelen talpát, két kezében a vásott lábbelikkel lapátolva a sűrű levegőt, rohant el. Fakó ráncos szoknyájába begyűrt blúza kicsúszott egyik oldalán és lebegett a futástól, mintha visszaintegetett volna. Jucika tizenhét is elmúlt és az iskolát már nagyon be szerette volna fejezni. Férjhez akart menni, de a legény ipariskolába járt és Jucika nem maradhatott le nagyon jövendőbelije mögött, hiszen annyira szerette, hát muszáj volt elvégezni a nyolcadikat.

Olga még nem volt tizennégy éves, nem igazán értette barátnőjét, hisz nem érezte a három év jelentőségét, de azt nagyon izgalmasnak találta, hogy egy ilyen szerelmes nagylányt, akinek mátkája van, ő tanítgathat a számtan művelésére.

Egyszer betegen feküdt otthon, egy hétig nem tudott iskolába menni, nem is tanulhattak délutánonként. Vasárnap délelőtt, amikor kiharangoztak, anyu bejött, megnézte, nem szunyókált-e el kis betege, mert iskolatársai látogatóba jöttek.

— Nagymise után be akartunk jönni hozzád — perdült be az ajtón egy teljesen más Jucika —, hogy részed legyen a szentmisében! — biccentette meg a fejét, kis csípőrándítással előre lendítette az ajtófélfában elakadt sokszoknyás vasárnapi öltözetét, ami rugalmasan billegett és ringva közeledett a betegágy felé.

Olga ámulva pislogott, álomnak tűnt, ahogy mögötte mintha megháromszorozódott volna ez a tünemény. Pedig nem Jucikából, hanem osztálytársaiból jött el három. A habos, keményített alsószoknyáik felett selyem felsőszoknya repkedett a mozdulataikra, a máskor két kis copfba font hajuk egy vastag varkocsba fogva, széles pántlikával a hátukon pihent. A három vendéggel megtelt a szoba. Ahogy leültek, suhogva, levendula illatot árasztva, a kislánynak a lélegzete is elállt. Már értette, hogy ezek tényleg nagylányok, még a másik kettő is, akik pedig vele voltak egyidősek. Persze, hogy hamarosan férjhez mennek.

Amikor azok hárman elmentek, egy hímzett kis kendő ottmaradt a dívány sarkában…

A következő hétköznapokon, de főleg, amikor azt a kendőt visszaadta, úgy nézett az osztálytársára, mint egy titkos Hamupipőkére.

— Köszönöm — szorította szívére —, azt hittem, elveszett… tudod, nagyon fontos nekem, ez lesz tán a jegykendő, amit én adok…

A vizsgák már nagyon közeledtek, amikor az a baljós harangszó kongott.

Jucika apja kútásó volt, és a kutat kézi erővel ásták még akkoriban. Ahol víz erét remélték, ott egy kb méter átmérőjű, szabályos kör alakú gödröt ásott a mester, szép, függőleges fallal, és amikor már a feje sem látszott ki, a gödör fölé felállítottak egy kútkávához hasonló állványt, hengerrel a rácsavart kötélnek, és a kötél mindkét végén vödör lógott. Amint hajtókarral húzták fel a földdel telepakolt edényt, a kötél túlsó végén üresen ment lefelé a másik vödör… oda, vissza, oda, vissza.

Ezeknek a kutaknak az oldalát kitéglázták, amint elérték a nedves réteget, de bizony előfordult, hogy munka közben beomlott a föld, és ha nyolc-tíz méter mélyre jutott már, maga alá temette a munkást.

Még akkor sem volt veszélytelen a kútásás, amikor megjelentek a beton béléselemek, és kezdetkor belehelyezték már az első gyűrűt, ami a súlyánál fogva, de felülről nyomással is ösztökélve követte az ásó embert lefelé, felül meg újabb és újabb gyűrűt tettek rá, így növelve a bélés súlyát, ami segítette süllyeszteni az egész alkotmányt. Hiába védte a betonfal, más veszedelem is fenyegette a földet kitermelő embert. Élete a kötél és a hajtókar minőségétől, és a kötelet tekerő ember erős kezétől függött. Az oda sem volt könnyű tekerés, de a vissza már életveszélyessé nehezült, mert ellenkező irányban is ugyanolyan teli vödöröt kellett feltekerni. Az üres edény nem ellensúlyozta a terhet, ha kötél szakadt, hajtókar tört, vagy ember hibázott, visszazuhant a mélybe földdel terhesen. Minél mélyebbre jutott a kútásó, annál pusztítóbban csapott le rá a föld, amit ő küldött fel maga főlé.

A harang nem tűzet jelzett aznap, hanem Jucika apjáért szólt.

Azon a nyáron sem vizsgázott le Hamupipőke. Be sem ment többé az iskolába.

Olgáék még az ősz beállta előtt elköltöztek, azóta sokszor eszébe jutott a lány, ahogy napszítta fekete slafrokjában állt az út mellett, megállította az autót, és nyújtotta felé a kendőt:

— De hát ez a jegykendőd! — ijedten próbálta elhárítani.

— Tartsd meg, legalább erről eszedbe jutok. — Nem magyarázott semmit, arcán végigfolytak a könnyek, keze fejével törölte, és integetett a távolodó teherautó után.

Olga levelére nem válaszolt, azóta hírt sem hallottak egymásról.

A múlt hónapban Ákos vállalkozásához egy idősebb szakembert szerződtetett, aki örömmel fedezte fel, hogy főnökének anyjával földik… emlékezett leánynevére, sőt barátnőjére is. Megkérdezte, tudnak-e valamit Jucikáról. Olgát hatalmukba kerítették az emlékei. Sietve kereste elő a hímzett kis kendőt, tűnődött, vajon miért nem arra használta Jucika, amire szánta? Levelet küldött a falu önkormányzatának, amiben a régi kútásó lánya iránt érdeklődött. Megírta találkozni szeretne vele, ha él még. És láss csodát: levelet hozott a posta. Girbe-gurba betűkkel írta Horváth Julianna, hogy megkapta az üzenetet, és ha nem lenne teher, ő boldogan felkeresné Olgát.

Ezt a napot beszélték meg… Olga magával viszi a kendőt az állomásra, azzal integet majd a lépcsőknél, Jucika arról felismeri… 

 

Ákos érkezett, gyorsan megebédeltek.

— Anya, mit szólsz, amikor Jánosnak elmondtam, ki lesz ma vendégünk, egészen tűzbe jött, úgy nézett, hogy meg kellett hívnom.

— Nem is tudom… Talán Jucika nem is emlékszik erre az emberre. Hmmm. Már mindegy, majd finoman éreztetni fogom, hogy nekünk sok mesélni valónk volna… remélem, hamar elmegy a barátod.

 

Olga úgy tartotta maga előtt a hímzett kendőt, ahogyan régen látta a sokszoknyás lányok kezében. Rájuk gondolt, amikor állt a pályaudvar lépcsőjénél, és szeme az utasokat pásztázta. A vállát ért puha érintésre eszmélt fel.

— Olga? — nézett rá egy középkorú nő, olyan teljesen átlagos, akár pesti is lehetett volna a csinos, kétrészes könnyű kis ruhájában.

Nem tudta megmagyarázni magának sem, miért egy vidéki asszonyt várt. Csak fürkészőn néztek a szembenálló idegenre, megfogták egymás karját és a negyvenöt éve látott vonásokat keresték a másik arcán.

— Te vagy az, Jucika?

— Megőszültünk egy kicsit, de mi vagyunk…

A csúcsforgalom késleltette a haladásban, de legalább elkezdték a beszélgetést.

— Jól vezetsz ebben a tumultusban. Én nem mertem volna autóval feljönni.

— Te is vezetsz?

— Is? — kapta fel fejét Jucika. — Mint ahogy te is…?

— Nem… a családodban…

— Egyedül élek.

— Mióta?

— Nem mentem férjhez…

— És az a nagy szerelem?

— Itt a jegykendő… Azért adtam oda neked akkor, mert nem lehetett jegyváltás…

Olga kérdőn fordult felé: — Hűtlenkedett?

— Nem, dehogy! Az ő apja ejtette le a vödröt… — hirtelen elsírta magát. — Pedig csak kicsúszott kezéből a hajtókar… de anyám azt mondta, gyilkos fiához nem ad. Hogyan is ülhettem volna egy asztalhoz az apósommal! — törölte meg szemét, és mereven nézett előre.

— Sajnálom. Nem tudtam — mondta halkan Olga. — Más kérőd?

— Én mást nem szerettem, csak Janit — hajtotta le a fejét.

Olga rátette kezét az asszonyéra. Hallgattak. Az autó már a ház elé ért. Aztán másról beszéltek, nevettek, sírtak, emlékeztek, mert azt a negyvenöt évet élet töltötte ki.

— Szeretnek a kertészetben, soha nem kívánnék máshol dolgozni, naponta bejárok, csak hat kilométer, azért vettem a kocsit — áradozott Jucika, amikor zajt hallottak az előszobából.

— Jaj, el is felejtettem szólni, pár percre vendégünk lesz Ákos fiam munkatársa. Nem utasíthattam el a kérését, ő is abból a faluból való… — de már köszöntek is a férfiak.

Jucika lassan, mint egy lassított film, felállt, arca holt sápadtra változott, két karját emelte a belépő felé.

— János… — rebegte, ahogy felismerte.

 

     

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/