Élek, mert szeretsz. Én is szeretlek…
Ezért az érzésért élni érdemes.
Szerelmünk talán akkor szűnik meg,
ha eltűnik a Napkorong az égről,
ha az álmok a semmibe vesznek,
ha majd az idő malma csontjainkat
porrá őrli, mert a vágytól izzó
testünk a jéghideg mélységben pihen.
Nem! – Tudom, akkor sem fog megszűnni…
Vagyok, hogy szeretni tudjalak téged.
Neked adom a napnak melegét,
a virágok illatát, a fű zöldjét,
a levélen nyugvó esőcseppet,
a patak hűs vizét, az ég fényeit,
a hegyek gyomrának minden kincsét,
a tenger mélyén nyugvó gyöngyszemeket.
Csontjaimban érzem az éveket…
Lábunknál a folyó lassan csörgedez,
mi átömlött rajtunk, mint tűztenger.
Nem álom, szerelmünk fáklyaként lobog.
Ha kiveszünk az emlékezetből,
a csillagok, a fák, a folyók akkor
is arról a két szívről mesélnek,
mely halálában is örökre dobog.
——————–
Sok, sok, sok. Túl patetikus. Nem rávezetsz, hanem ideerőszakolsz nekem (az olvasónak) valamit, amihez semmi közöm, s teszed ezt agyon használt képekkel, kapcsolatokkal, kifejezésekkel, mint az „örökre dobog”, „két szívről mesél”, „fáklyaként lobog”, „tűztenger” (ad absurdum emellé egy csörgedező folyó kerül, ami átömlött), „izzó vágy” – soroltam mindezeket a teljesség igénye nélkül. Ezen kívül már csak a zeneiség hiányzik belőle.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.28. @ 17:15 :: Lénárt Anna
