Meyer József : Rémálom

 

 

Alkonyodik, amint a part kavicsszőnyegére kiérek. A csendre nagy szükségem van.  Csak a folyó halk, sodró neszezése kísér, és ez most jól esik.

Még mindig a fülemben csengnek az alapítvány vezetőinek unszoló szavai: okvetlen vegyek részt a programjukban, mert előrehaladott korommal, súlyos betegségemmel, nyomasztó magányommal szemben kiválóan működnek kivételes képességeim. Világnézetem pedig eltökélt hiten és bizalmon alapul, ami az egyik lényeges alapfeltétel.

Tényleg alkalmas lennék erre a küldetésre? Hiszen nincsen visszatérés! Helyesebben csak visszatérés van.

Az ötlet, hogy életünket fordítva éljük, akár Karinthy Frigyes briliáns humorának fényében (akár a sci-fi szerző Philip K. Dick Visszafelé világ műve nyomán) mindenki számára szórakoztatónak tűnhetett annak idején. Viszont ennek fizikailag valós lehetősége megdöbbentett, felkavart. Az első ajánlatnál a reakcióm az azonnali elutasítás volt annak dacára, hogy jó szokásomhoz híven alaposan tájékozódtam erről a tudós csoportról. Mondanom sem kell, hogy referenciáik lenyűgöztek.

Ez alatt a fél év alatt felőrlődött bennem minden ellenállás. A leleteim egyre kétségbeejtőbb állapotot tükröztek, így lassan elfogadtam minden segítőkészséget, igent mondtam. Szívemet az életösztön eluralta.

Nem tudom pontosan, hogy hányan lehetünk mi, kiválasztottak. A családi kötődés hiánya, az egészségi állapot és kor adta beszűkültség egészülhetett ki korábban birtokolt erényekkel: önuralommal, elszántsággal, fegyelemmel, teherbírással, hogy csak a legfontosabbakat nézzük.

A gyakorlati foglalkozások a legnehezebbek. Időben és eseményeiben visszafordított életünk színtere az az öt párhuzamos, kölcsönös azonosságot képviselő univerzum, amelyekbe át-és visszalépve módosíthatjuk, illetve újra átélhetjük sorstörténetünket. Ezek a műveletek egyrészt a szabad akarat szerint változtatható epizódok tömegét adják, amik érdemben nem ütköznek a kiválasztott univerzumok egymással egyenértékű eleve elrendeléseivel. Másrészt — kivételesen biztonságos rutin elsajátításával — akár többször is átélhetünk számunkra oly kedves korábbi pillanatokat. Azzal a technikával, hogy a gondolatunk erejével mozgatjuk a szomszédos világokat idő szerint visszafele, kitüntetett esetekben pedig előre. Könnyedén, mivel közöttük semmilyen súrlódás, illetve ütközés nem lehetséges.

Persze ezek az esszenciális, gyakorolt lépések idővel fakulnak a memóriánk korlátai függvényében, és a felejtéssel új helyzet áll elő. Amikor már fel sem ismerjük, hogy hibázunk, abban a pillanatban átesünk egy aktuális tükörkép univerzumba, amelyben tényleg minden kizárólag visszafelé történik! Viszont ezen az állapoton már nem tudunk változtatni. Nincsen ennél gyötrelmesebb csapdahelyzet!

Képtelenség undor és utálat nélkül átélni például, ahogyan a salakanyagok belém áramolva, szervezetemen végig haladva jóízű falatokként hagyják el ajkaimat. Azután persze egyre éhesebb leszek. Reggel kipihenten lefekszem, majd este holt fáradtan megyek vissza a munkahelyemre. Sorra-rendre pénzzé teszek mindent, ez is lehangoló. Az így elkótyavetyélt használati tárgyaimat csak kezdetlegesebb, primitívebb formában tudom pótolni, majd idővel az általuk képviselt fejlettség végleg kivész a lehetőségeim köréből. Egy napon arra eszmélek, hogy mindössze egy barna, vászon borítású vezetékes rádió bömböl a konyhánk falán. Kossuth, vagy Petőfi. Rákosi, vagy Révai. Ez a választék.

A felkészítési időszakból arra még halványan emlékezem, hogy lassan kialakul egy úgynevezett normális állapot, ami leginkább a szem képalkotásához hasonlítható. Mert kezdetben az még szabályos, amennyiben az újszülött mindent fejjel lefelé lát. A tudat rendkívüli képessége, hogy ezt idővel megfordítja, mintegy életképesre hamisítja. Látványában úgy megélni a természetes mozgáskoordinációt, amihez a valóságos képalkotásnak semmi köze sincs.

Efféle eredményre jutok, mikor váratlanul beáll egy elviselhető, fordítottnak megfordítottja mozgás-és időrendiség a cselekvéseim, a döntéseim sorában; ez a legtermészetesebb köznapi állapot, amit nyilván a képzetem védekező mechanizmusa idéz elő. Már nem zavar, hogy vissza kell fizetnem a munkabéremet a cégnél, és utólag kell robotolnom egy hónapon keresztül.

Vagy eleinte valamire felszínesen emlékezem. Majd egyre több és több részlet világlik meg. Brillírozok vele a vizsgán, aztán kezdetben sokat, később egyre kevesebbet olvasok róla. Végül fogalmam sincsen az egészről.

Mára csak halovány sejtéseim vannak arról a múltról, amikor még sokkal többet tudtam és rendkívül fejlett, komfortos volt a világom. Ez nagyon fáj!

Az osztályterembe besüt a nap. A kedvenc tanárnőm magyaráz. Épp az idegen szavak értelmezése a téma. Azt is szeretem, amilyen lendülettel a táblára ír. Barna színű, kellemes esésű szoknyáján a kréta gyakorta kis foltot hagy. Déjà vu. Ezt az utolsó kifejezést házi feladatként adja fel, amint beleszántja a kopott, fekete deszkába.

Tanácstalan vagyok, mert olyan színes fogalmazást tudnék írni róla, mellyel végképp kizárnám magam az egész emberi közösségből.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.04.10. @ 10:32 :: Meyer József
Szerző Meyer József 61 Írás
1949-ben, Budapesten születtem. Manapság mérnökként dolgozom az építőiparban. Évek óta foglalkozom szakcikkek írásával, olykor más műfajjal is próbálkozom, Brády Zoltán nagylelkűségének köszönhetően némelyikük megjelent a Kapuban. 2010 novemberében Beró (Beri Róbert) meghívott az általa életre keltett" Édentől északra" művészeti csoportba.