Nagy Horváth Ilona : Talán

Nem láttam.

Talán aranylott a fák lombja közt a nap,

talán keze közt melengetett minden sugarat

az Isten, mielőtt a földre küldte,

s a tavaszhoz dobott az égre még egy-két

virgonc madarat.

Talán szép volt,

akár a templomkert íves, zöld mosolya,

mint a kővirágos rokolyába öltözött csenevész domb

az utca túlfelén… talán.

Meglehet, hogy ott se voltam, míg álltam ott.  

…lehorgasztott lélekkel nézve

mintha mostantól, ha kérdenék, tudnom kéne

minden mozdulatod –

fényre hogy hunyorogsz,

lépsz, nevetsz, fordulsz és játszol.

Lüktető, eleven entitás…

Lomha képekre kényszerítve, hogy estére,

mikor dőlni kezdenek a rideg falak,

babáját,  ahogy rántja elő rettenve a gyermek,

magamnak sietve összerakjalak.

Menedékül.

Én nehéz csendeket hurcolok, ólomszürke, esős

délutánok szétcsúszott, maszatos csendjét,

talán nálam volt megint ez a szürke, ólomszínű

nemlét. Ott, a két világ peremén,

valahol tiéden innen, s ahol még

nem kezdődött el enyém:

a nemhit,

a nemtudom,

nemvagyok,

a nemte és

nemén.  

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.03.02. @ 20:00 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.