A ragyogás felé nézel, kibélel a csend,
szemek múzeumában sétálgat szíved.
Remegve felszálló emlékezést cipelsz,
ráncos két kezedben elhagyott indulat.
Reccsen az ösvény, dús avarnak közén
gőzölög erdőd megérlelt illata. Felsírsz.
Tévútjaid mentén szárad fel a tudat, s
amíg a könnyek csoportokban jönnek,
belőlük verebeket itatsz. Elszalasztod,
te alig vagy fontos, áldozataid is mind
unalmasak. Rád terülnek az éjszakák,
alkonyok kendőrojtja horizontra csap.
Nyűgös holdak bontják ki kontyukat,
szétterítik a birkanyájakat. Sok alvó
gyerekhez érkezik az álom, kiscipőt
kopog egy harkály. Hátadnak dőlve
éretlen mákgubókban gubbasztanak
gondjaid, bennük fekete porszemek,
elrontott pillanataid hiába zörgeted.
