Hány maszkot vettél fel ma? Nem, ez nem egy megkésett farsangi kérdés vagy halloweeni, ha azt is ünneplitek, ez a kérdés arra vonatkozott, hogy hányszor rejtetted el önmagadat mások elől e csodás nap folyamán? Én már nem is számolom. A kaméleonhoz hasonlóan, aki a ragadozók elől beleolvad környezetébe, minden ember elrejti érzéseit, véleményét, sőt, egyesek teljesen elrejtetik magukat a társadalom ítéletosztó karmai elől.
A folyamat már gyermekkorunkban elkezdődik. Richard Pryor is megmondta, hogy csak három ember mondja el a teljes igazat: a gyermek, a részeg, és az, akit nagyon felidegesítettél.
Hogyan kezdődik az egész? Igazán egyszerűen. A tudatlan gyermek bekerül egy új környezetbe. Először találkozik ismeretlenekkel, először hallathatja hangját. Mielőtt azonban ezt megtenné, a tapasztalt felnőttek ellátják tanácsokkal. Mivel ők már évek óta viselik álarcukat, így pontosan tudják, mi az elfogadott. A gyermek ilyenkor még a megkérdőjelezés fogalmával sincs tisztában, így szentül hiszi, hogy mindaz, amit szülei, tanárai mondanak, teljes mértékben igaz. „Köszönj előre a felnőtteknek! Legyél mindig udvarias! Sose hazudj!” Felesleges folytatnom a felsorolást, hiszen te is jól tudod, miről beszélek. Elrejtjük valódi személységünket, hagyjuk, hogy mások formáljanak minket, és szentül meg vagyunk győződve róla, hogy ez így van jól. Ezzel önmagában nincs gond, hiszen a túléléshez elengedhetetlen a társadalmi elfogadottság. Ha valaki mégis megkérdőjelezné a felnőttek hatalmát vagy tudását, azt azonnal megbélyegzik, mint kívülállót.
Nekem is megvannak a maszkjaim: egyet felveszek reggel, amikor bemegyek az egyetemre. Miután megfeleltem az ottaniak elvárásainak, leveszem a maszkot, és hazafelé felveszek egy másikat, melyben a szobatársaim előtt mutatkozom. A szobánkat tisztán tartom. Bedugom a fülhallgatómat a laptopomba és nem hangoskodom, amikor valaki lefekszik aludni. Ha megkínálnak valamivel, megköszönöm és felajánlok valamit saját ételtáramból. A kollégium már csak ilyen. A hét folyamán mindenki kaja-cserekereskedelmet folytat. Fontos a változatos étrend…
Hétvégére hazautazom a szüleimhez, de már a vonatút elején maszkot cserélek — néha tudtom nélkül — méghozzá arra, amit otthon szoktam hordani. Behívtak a városba bulizni? Újabb álarc. Elmegyek edzeni? Ne aggódj, arra is van egy…
Félreértés ne essék, nem panaszkodni akarok, csak figyelmeztetlek benneteket, nehogy úgy járjatok, mint én. Nekem ugyanis leírhatatlanul sok álarcom van. A gond ott van, hogy alattuk nincs semmi. Ha megpróbálnám lefejteni az összes tapasztalatot, tanácsot és viselkedést, semmi sem maradna. Egész életemben mások formáltak, egészen addig, míg az eredeti alapanyag eltűnt. Az tesz egyedivé, hogy mindenkihez alkalmazkodom. Minden helyzetre van egy kialakított reakcióm, de hogy én valójában mit tennék, nem tudtám megmondani.
El sem tudjátok képzelni, milyen felemelő érzés végre leírni ezeket a szavakat. Teljesen üres vagyok. Tudom, mit kell éreznem bizonyos helyzetekben, tudom, hogy néz ki az érzelem, amit arcom festővásznára fel kell vinnem, de hogy miért teszem, azt nem tudom. Sőt, azt sem tudom, hogy ténylegesen ezt akarom-e tenni, vagy csak fejet hajtok társadalmunk, barátaim és nevelőim elvárásai előtt. Mindezt miért? Mert tudom, hogy sehol sem bánnak kedvesen a kívülállókkal. Azt pedig kiskoromban megtapasztaltam, ha más vagy, ha nem úgy viselkedsz, ahogy elvárják, annak csak rossz következményei lehetnek. Ezért csöndes kívülállóként figyeltem, jegyzeteltem és életem két évtizede alatt megtanultam, hogyan reagáljak minden kérdésre, érzelemre, élethelyzetre. Az elején, cselekvés előtt elgondolkodtam, de mostanában már automatikusan működik.
Valahol hallottam, hogy igazából mindenki őrült, csak a normálisak nem hallgatnak arra a kis hangra a fejükben. Én már ennél is messzebbre szálltam. Nálam már nincs hang, ami megkérdőjelezné cselekedeteimet. Az én fejemben csak egy hatalmas puska van. Amire használom pedig nem más, mint az élet. Egy határozatlan idejű kurzus egyetlen tárgya, mely egyetlen hatalmas vizsgából áll, és ez kiteszi létezésem minden egyes másodpercét. Egyesek szentül meg vannak győződve róla, hogy a kurzus — vagy pontosabban szólva a vizsga — végén értékelnek minket teljesítményünk alapján és meg is jutalmaznak/büntetnek, míg mások úgy tartják, hogy addig kell újra és újra felvennünk ezt a tárgyat, amíg tökéletesre nem fejlesztettük tudásunkat. Az egyetlen bökkenő, hogy ugyanúgy, ahogy az egyetemisták a vizsga után mindent elfelejtenek, úgy az újjászületettek sem emlékeznek semmire előző életükből (már ha volt nekik). Én még nem döntöttem el, hogy ezek közül melyik lehet igaz. Túlságosan leköt a folyamatos feleltetés. Ugyanúgy tanulok, ahogy a többiek, de nem hiszem, hogy életben tudnék maradni a fegyverem nélkül.
Félelmetesen hangzik ugye? Mondok valami rosszabbat. Mire végre megtudod, hogy végig maszkokat viseltél, és a környezeted kíváncsi lesz arra, ki vagy valójában, addigra nem marad semmi. Csak kutatsz az álarcok között, megpróbálod levetni őket, de nincs alattuk semmi. Az üresség néz vissza rád, és pánikszerű felismerésed hatására gyorsan magadra dobsz egyet a megmaradtak közül, majd kijelented, ez vagy te. A szörnyű igazságot azonban csak te tudod: ez nem így van. Nem tudod, hova tűnhetett, vagy létezett-e valaha, de tudod, hogy ez nem te vagy. A környezeted üdvrivalgásban tör ki: „Milyen kiváló egyeddel van dolgunk! Pontosan olyan, amilyennek akartuk.” Amit pedig te akarsz, senkinek sem számít. Egy idő után már neked sem… Jól érzed magadat a maszkjaid mögött — miért is ne? Biztató visszajelzéseket kapsz, az emberek mosolyognak rád, te pedig elkényelmesedsz. Jó így… De tudod jól, hogy ez nem igaz.
Én egy fáradt szombat este világosodtam meg, amikor verejtékben fürödve kipattantam az ágyból. Belém hasított a kérdés: ki vagyok én? Tudod, hogy valaminek, valakinek lenned kell. Ahogy édesapám mondaná: olyan még nem volt, hogy sehogy se lett volna. Akkor mégis hogy lehet, hogy bennem csak üres érzelmek vannak? Miért hagyom figyelmen kívül saját akaratom — már ha létezik ilyen egyáltalán — és nyúlok rögtön a maszkjaimhoz, az adott helyzettől függően?
Nagyon sokat agyaltam ezeken a kérdéseken, álmatlan éjszakákon, oly sokszor, hogy már nem is számolom… Nem tudom, valaha képes leszek-e megbékélni a tudattal, hogy egész életem során — e különleges kurzus minden óráján — kaméleonként viselkedem. Beleolvadok a környezetembe, anélkül, hogy bárki ismerné valódi színeimet. Persze nem hibáztatom sem a kurzusvezetőt, sem a társaimat. Én vagyok hiányos. Nincs eredeti külsőm, vagy legalábbis már annyiszor változtattam meg másokért, hogy nem emlékszem rá, hogy néztem ki eredetileg. Létezésünk nem a megbékélésről szól, hanem az életben maradásról. Az pedig megy. Ha mégis elém kerülne valamilyen akadály, legyőzöm. Itt van a kezemben minden eszköz, csak okosan kell használnom.
A következő óra anyagát nem tudom, és ahogy a kurzusvezetőt elnézem, neki sincs túl sok fogalma róla. Egy dolog azonban biztos: zárthelyi lesz, úgyhogy a helyetekben nagyon gyorsan elkezdenék tanulni…
Legutóbbi módosítás: 2014.03.02. @ 10:15 :: Deme Dávid