A meddig miértjén máig kibogozhatatlan a csomó.
Kérdésekre válaszokat hiába várok.
Magam csöndjét tágítom,
s a világra húzom az egyembernyi félszt,
hisz ki nyúlna hozzám úgy, hogy el ne vérezzek,
mikor meteoritokat szitál az ég,
s felszaggatott utakon, amíg bolyongok
üszkös gondolatokat szül a vég.
*
Az indulási oldalon elfogynak a csokrok,
a kezek másnak intenek.
A fékcsikorgás fel-felébreszt,
s míg igazítok a gyűrött időn,
fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre.
A vonatfütty felvág néhány eret,
de már nem értem lángol az ég.
Tüzét alig érzem.
Elfordulnak a mosolygó tekintetek.
*
Felhő áztatta haját hold törölgeti,
s a csillagpernyével borított égre
füstöt sóhajt a város.
Mégis a végállomás kontúrját
a szennyes égbolt alatt is
egyre tisztábban látom.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.18. @ 21:00 :: Bakkné Szentesi Csilla
