Eláraszt a hömpölygő tél. Szívedig
gyalogolok a sáros hiányban.
Feslett lelkű hajnalok követnek,
mégsem talállak…
Ma másvalaki cipelte helyettem
ezt az átkozott világot. De az
idő nem vár. Ha lemaradsz,
ha hallgatsz, s csak a mondatok
végére érkezel meg, végleg
egymagam maradok ezen
a túlzsúfolt, levegőtlen tájon.
Szemedben elfér az az öreg hegy,
melynek orma a felhőket karcolja.
De hiába lépek hozzád közelebb,
összeszorított szemhéjad mögé
nem bújhatok el. Hisz ki találna
meg, ha eltévednék álmaidban…
Kialudt a tűz. Szívemen fázol.
Elfogyott az utolsó hasáb is. Hajtsd
ölembe fejed. Betakarlak szép
szavakkal. Álmokkal. Szerelemmel.
Lázas éjszaka sistereg körülöttünk.
Koloncként csüngnek nyakunkban
az elfáradt csillagok, álmainkat
felfalták a lomha, nehéz nappalok.
Ázott, télszagú hajnalok közt tépett
szárnyú madarak keresik nyirkos
fészkeiket, de hiába kapaszkodnak
az ígéretek mandulaszemű angyalaihoz,
minden visszazuhan az ölmeleg szeretésből,
a tagolatlan szavak éjsötét kútjába.
Ma is lemaradtunk. Eltévedtünk.
A sárga köves utat nem nekünk
találták ki. A szárnyak pedig
elavult, unalmas kísérletek.
Katakombák rejtekeiben talán
még megfejthetjük a jelent,
a kobaltkék, mennyei égboltot,
vagy magát a kénszagú poklot.
(…)
De az öreg hegyen túl mindennek
más illata, íze, hangja van. Égen
térdepelő, gyermekarcú istenek
vigyázzák a lobogó, hajnali tüzeket.
Kócos angyalhajat cibál a nyári szél,
reggeli csendek neszeznek a lombos
fákon, borostyán fut a mályva bokor köré.
Nézz rám. Hadd lássam egy pillanatra
azt az öreg hegyet, mit előlem rejtegetsz,
mint egy durcás gyermek, azon a
szegett szélű, kormos felhőn ülve.
(…)
Összeomlott az éjszaka, szíveden
fázom. Lábunk előtt névtelen kövek
sírnak. Kialudt a tűz. Elfogyott az utolsó
szó is. Ébredj. Ajtónk előtt nyüszít a
reggel, mint egy gazdátlan, éhes eb.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Szilágyi Hajni - Lumen
