Radnó György : Bolond Mari

Nyomtatás

Valamikor gyermekkoromban egy város — akkor még község — új negyedében laktunk. Kevés szomszéd élt arrafelé. A telek végénél vasúti töltés zárta le az utcát, amely két széles vágány részére készült, de a háború után — mint vesztes félnek — a magyaroknak, az akkori Jugoszláv kormány kérésére, fel kellett szedni az egyiket. Azt beszélték, attól félnek, a dupla sín miatt nagyon gyorsan lerohanhatnánk a szomszédos országot. A kerítésünk még sokáig nem készült el, homokgödrök tátongtak a telek végében, amelyek a meleg nyári napokon remek hűs búvóhelyeknek bizonyultak.

Az utca túloldalán csak egy régi ház állt, amelyet egy sváb család épített, ezért csak úgy hívta mindenki, Kaltenecker ház. Azt beszélték, túlélte a nagy földrengést, mely épp a születésem évében történt. Az utca túlsó vége majdnem a főútig futott, jó hosszú, egy kilométeres sétával lehetett csak elérni a másik közlekedési eszközt, a buszt.

Édesanyám a helyközi buszjáratokon kalauzként dolgozott. A környéken több régi ház is állt, remek, dolgos, igényes emberek, gazdagabb sváb családok házai. Mindegyikhez rendezett porta tartozott. A dombtetőn állt egy ódon kicsi parasztházikó, amelynek az utcai ablakát olyan élethűen alakították ki, mintha faredőny lenne, és csak közelről lehetett látni, hogy az nem ablak. Ott lakott a Bolond Mari, idős szüleivel. Az utcában mindenki csak így hívta, pedig csak egy szeretetre vágyó, bizalmatlan, szelíd vénlány volt, aki valószínűleg születésekor oxigénhiány miatt lett fogyatékos.

Rendszeres sétát tett naponta a dombról a töltésig. Egész odáig magában beszélt. Néha órákig állt a töltés mellett, és amikor jött a vonat, hátralépett, és ámulattal nézte a vagonokat. Ha személyvonat érkezett, akkor integetett is. Néha odakiáltotta: „Áljj mög, állj mög, vigyél engemöt is!” De aztán, ha megállt — mert a jelző nem engedte be az állomásra —, akkor meg hanyatt-homlok menekült hazafelé. Mindig egy hálóingszerű, posztó ruhát hordott, amely majdnem a bokájáig ért. Olykor gondolt egyet, felhúzta a ruhát, leguggolt az utca közepén és elvégezte a dolgát. Senki nem szólta meg, nem is bántották ezért, hiszen neki szabad, mert ő a Bolond Mari.

Mindenütt homok, homok, könnyű, sárga homok, és a gödrök alján a még sárgább agyag. Remekül lehetett gyúrni, figurákat csinálni belőle, de ahogy megszáradt, többnyire azonnal szét is esett. A töltésen túl volt a temető. Mivel a vasúti sorompó rúdja párszáz méterrel odébb ágaskodott, mindenki csak átsétált a síneken, és ennek a nyoma látszott is. Néhanapján vasúti munkások kotorták vissza a köveket, amit az átkelők tapostak le.

Bolond Mari is rendszeresen ment a temetőbe. Ezt onnan lehetett tudni, hogy egy nagy, kerek, forrasztott locsolókannával sétált lefelé a dombról. Minden háznál megállt, magyarázott valamit, majd továbbállt, de ha megszólították, akkor csak ment lehajtott fejjel, megállni is elfelejtett. A szóbeszéd szerint, ha Mari locsolni megy a temetőbe, akkor hamarosan eső lesz. És valóban, amikor arra látták, általában esett is az eső.

Mi, gyerekek egy kicsit gonoszkodtunk vele, messziről ezt kiabáltuk: „Bolond Mari! Bolond Mari! Nem kell pisilni?” Aztán jót nevetve gyorsan elbújtunk, mert azért féltünk, hogy utánunk ered és elkalapál, de ő csak mosolygott. Talán egyedül hozzánk, gyerekekhez szólt anélkül, hogy szégyenlősen lehajtotta volna a fejét. Testbeszédből értettük, nem kell félni tőle, ezért idővel felhagytunk a csúfolásával. Bosszantani nem tudtuk vele, akkor meg minek… Ritkán még mesélt is nekünk. Azt magyarázta: „Messziről jöttem, nemsokára jönnek értem, itt csak a hétvégét töltöm, de még nem jött értem a vonat, mert a jegyet a postás hozza, most is a postán keresik, mert elveszett, majd egyszer elutazom a nagy vonattal.”

Néha órákig állt a locsolókannával a töltéstől jó messzire, mintha várna valakit, talán a postást a vonatjeggyel. De nem várt, csak ráért. Egyszer eltűnt. Akkor órákig a temetőben bóklászott, talán meglátogatta az összes sírt, amelyet anélkül locsolgatott, hogy kérték volna tőle. A vénlány Mari csak vidámságot hozott az életünkbe, jó kedéllyel lehetett emlegetni. „Hamarosan esni fog, mert Bolond Mari locsolni megy a temetőbe!” — kiáltoztuk.

Egyik nyáron a nagymamám látogatott meg minket, vonattal jött, így kimentünk elé az állomásra. Otthon megláttam a vonatjegyeit. Elkértem, persze nem adta oda, de kaptam tőle pár darab régebbit. Kemény kártyajegyek voltak, beléjük betűk nyomva, amelyeket akkor még nem ismertem. Igazán eredetinek és komoly dolognak tűntek, pár napig játszottam velük. Egyszer az utcabeli srácokkal óriási ötletünk támadt: adjunk a Bolond Marinak vonatjegyet, hiszen már régóta erre vár.

Így is történt. Egész nap figyeltük, majd amikor a telek elé ért, odaszaladtunk hozzá, és a kezébe nyomtuk a jegyet. „Itt a jegyed, a postás rossz címre hozta, ez biztosan a tied!” — mondtuk, majd elszaladtunk, nehogy meggondolja magát, mert ha észreveszi a huncutságot, akkor kapunk a fejünkre… Meg egyébként is alig bírtuk visszatartani a kacagást. Jót viccelődtünk rajta, és kinevettük magunkat az egyik gödör mélyén, ahová mindig elbújtunk, ha valami csínyt követtünk el. Akkor is ott találtak minket, amikor egy szögből és egy szekrényajtó kulcsából durrogó petárdát készítettünk. Ezzel ijesztgettük a járókelőket. De aztán a kulcsok sorra szétrobbantak, így ez a mulatság is dorgálással ért véget. Vagy azért, mert a járókelők cirkuszoltak, vagy, mert egyből rajtunk keresték a környék összes eltűnt kulcsát. Ha egy kulcs eltűnik, talán nem veszik észre, de hogy mind…

Teltek a napok, a nyár is a végéhez közeledett. Egyik este hallottam, ahogy apám beszélget édesanyámmal:

— Elment a Bolond Mari, a vonat vitte el!

— Az hogyan lehet, hiszen úgy félt a vonattól? — kérdezte szülőanyám.

— Azt mesélték, vonatjegyet fogott a kezében, és ami maradt belőle, azt a mozdonyról a két állomás között szedték le.

Én csak annyit értettem, hogy végre elutazhatott volna az a szegény Bolond Mari, de leszedték a vonatról. Csak jóval később jöttem rá, mit jelentett, hogy elvitte a vonat.