Tudnunk kellett volna, hogy
amikor a mézpuha gondolat sodrása elakadt
lelkünk vérszínű kiáltásától
bebörtönzött, könnyes sarkába,
s üvegbe öltözött acélszürke épületeken
napsugarak zavart tükröztek arcodon,
felhőkbe kapaszkodó, csóknak álcázott álmokat,
szirmait hullatta közös múltunk
hamvadó füstön lebegő párája.
Égbe ékelt, lágyan mozduló, törött holdkorong,
őszi levelek közé csomagolt
tél, szürke fagykabátjával
halkulva egymásba vegyülő érzéseket sodor
minduntalan messzebb s messzebb
kettőnk várandós jövőjétől,
komoran létünkbe zárva.
Hidegen-halkan ránk borul az est utolsó lobbanása
szív, szerelem, szenvedély érzi halk érintésed hiányát,
immár örökre irányvesztett szavak kerülnek
hozzád közelebb, tőlem puha léptekkel távolod-
va.
Harmatos napfénykerigőt jár
szívünk megfáradt dobbanása,
hajnali lángok közt őrlődő
vágyak felszínre törnek újra,
miként lázadó-szabadon sodornak
utolsó álmunk zavaros opálvarázsába.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Ady Ágota Melinda
