Ködszurkálós, álmatag sugárral bujkál a Nap
Sápadt szenteste előtt. Nyirkosak a háztetők.
Asszony ballag kis csomaggal – tétován kelt, mint a hajnal,
Meg-megáll egy kirakatnál, sóhajban szíve kalimpál.
Kabátján folt, az is szakadt, cipőjén szürkés szigszalag,
Vállán súly e csúf Karácsony – görnyedt pára leng a fákon.
Sziréna szól, mentők járnak. Egy öregúr fenyőágat
Kér – nyugdíjból ennyi telik… Ebédet kap és reggelit.
Özvegyen csepp kedve sincsen, gyertyához fácskát díszítsen…
Telefont vár, öccse hívja. Szülőföld, emlékek hídja
Élteti e fáradt lelket s oltára a képzeletnek:
Verset ír szűkös konyháján – pokrócban – tűz sincs a kályhán.
Tányéron pár falat kenyér kiabál, tán vajat remél
Vagy olajat vacsorára s gyógyfüvet forró teákba.
Sorvégre cseppen a tinta, foltja kéklő vérkép, s mintha
Angyalt látna vagy szenteket?… Éjféltájban elszendereg.
Kézfeje lóg, álla ernyedt… Lehelet szökik a mennynek
Suhanva át csillagrácson… Tél ünnepe hogy ne fájjon.
2013. december 26.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Pásztor Attila - Atyla
