Tágas, kies sikátorok kosz-díszes köveit róttam, amikor megpillantottam Őt. Megállt a gyönyörű, mocskos házuk előtt, ásított, szorosabbra húzta derékszíját. Teltkarcsú idomain megfeszültek a rongyok, amelyeket ruha helyett viselt. Száját nem hagyták el szavak, csak lassú légbuborékok röppentek ki belőle.
Először a lábát vesztette el. Homályosan még emlékezett rá, de homárosan csupán a helye látszott: egy csonka csonk. Csorbult kontúrú képzeteit totálisan betöltötték a fogyni vágyás nemtelen görcsei. Akaratának horpadt felületén nyüzsgött ezernyi parazita féreg. Súlya azonban továbbra sem horzsolta az általa kívánatosnak érzett mércét; nem ütötte meg, amit meg kellett volna ütnie.
Mindig sajátságos módszerekkel oldotta meg a gondjait. Mazochista lévén, vett egy csorba élű, nagy pengéjű kést, és tenyeres-talpas tenyerébe szorítva, áthúzta néhányszor combtövén. Csodálatos /v/érzés volt. Összecsinálva a tákolmányokat, szelíden ugrándozott másfél lábán, buckáról-buckára bukdácsolva, miközben fél lába ujjongott a fájdalomtól. Hencegett volna is, bár mondom, súlya még…
Ám azonnal új ötlet érintette meg. Tapsikolt örömében.
Azután elfogytak kezei. Nyomában elszállt időknek, lóbálta kapitális könyökét. Egymást követő lépéseitől — az ártatlan szemlélőt tengeribetegségbe sodró mozgással — himbálóztak a feslett blúzából állandóan szabadulni vágyó hófehér csöcsei, a bíbor-bordó mellbimbók erőszakos irányításával. Látványától a környék emberi halandói olyan emésztő szerelemre gyúltak e torz lény iránt, amilyen buzgalommal a kukacok beteljesítik egyoldalú imádatukat a foszló emberi húson. Vannak, akik azt mondják erre: Sánta Koldusok Botlásai.
A verbális szuggesztiók egyre bizonytalanabbul verték az ütemet dobhártyáján.
A mérleg ingadozni kezdett. Ő pedig tétova egyensúlyát elveszítve hanyatt zuhant. Ott feküdt a szépséges, mindeneket forradalmi tettekre inspiráló, szegényes, de igazi nyomor legmélyén. Nehézkesen mozdult, de végül sikerült minden közvetlen segítség nélkül felemelnie a fejét, és fejében az emocionális rezdülések teljes zűrzavarát, a gondolatok tébolyodó kuszaságát. Ebben az állapotban kellett megküzdenie a káosszal.
Szennyes szobácskájába húzódott, ahol rajta kívül csak hat ember tartózkodott, és viszonylagos magányát kihasználva, megpróbálta rendbe szedni eszméit. „Coito, ergo sum… de nem, ez nem igaz. Cogito, ergo sum… nem, ez sem való. Amo, ergo sum… De kit szeretek? MINDENKIT, aki engem nem utál? Nem, ez azért túlzás. És az bizonyos-e, hogy vagyok? És, ha vagyok, ki vagyok? Haha, ez már tuti, tényleg kivagyok… no, de valóban azért vagyok, mert szeretek?” A megoldás messzi vizeken vitorlázott, ám ezzel csöppet sem törődve, kivonszolta magát a ház elé. A kérdések itt tomboltak benne tovább, belülről mardosva „kívülről” amúgy is rohamosan fogyó testét. Mozdulatlanul ült megmaradt lábára és könyökére támaszkodva, figyelve minden látnivalóra, minden neszre, szagra, ízre. Hallványai egészen halvány sárgán, elaprózva lopództak be lényébe.
Eltünedeztek a fülei is. Hosszú, ébenfekete haja koponyája két oldalán már a hiányt takarta. Az enyhe nyári éjben vékony húrokon hegedült a szél; s bár ezt meg dúdolását nem észlelte, a hangok kéken simogatták elnyűtt mindenségét.
… ében sötéten lép eléd
kacagó tavaszi szélben
és rád kacsint egy nőcseléd
hogy felforr az ered a vérben
hajába váj heves kezed
remegő érzéki vággyal
de fel hogyan cserélheted
a poros utcát egy ággyal
torkon ragad e gondolat
széthúzza szikkadó szádat
egy hely talán azért akad
hol bedobjunk némi piákat
„Csábító borzongások, meglapuló hatalmas erők, fogságba esett, gyönge gyermekek; s a Föld túlsó oldalán fénylő, meztelenre vetkőztető, meleg napsugarak” Íme, immár hiányos fejében tisztultak a gondolatok! Persze ez nem tartott, nem tarthatott sokáig, mert jóformán semmit sem akart, így pedig semmit sem bírt elérni.
Fogyókúrázott.
Később nyelve és egész arca vált kámforköddé; majd elpárologtak. Agya viszont határozottan határozatlanul működött tovább. Most már tudjuk, miből lesz a mű-köd… Elméje tehát végigzongorázott a nagy koncertterem általa ismert előadásain. „ Az említett növények – ragadozók; az említett állatok – ragadozók; az említett ál-növő-emberek – ragadozók; és kedves hallgatóim, úgy érzem, a nem-ragadozókról nem érdemes szót ejtenem”
„ Mi lesz a kérdéseimmel? Micsoda? Hogy Istenben keressem a választ? Hiszen ateista vagyok… Igaz ugyan, hogy szívem vágy eszmetársaimat testvéreimmé tenni… Kicsi pont vagyok, s ráadásul zsugorodnom kell; többé már fekete, penészes kenyeret sem ehetek, olyat, amilyet a szegények szoktak kidobni, mert nincs szám…”
Evés, ivás, alvás, ívás — részletkérdések.
A törzs lázongva lebegett föld és ég között, végül elszállt. Csodálatos tüneményként érkezett meg a Tükrök Birodalmába. Édes szagokat orrolt, és e jelből azonnal felismerte, hogy embertársai vannak a közelben. Sőt, felmerült benne a gyanú, hogy éppen egymás húsát fogyasztják…
Nem tévedett.
Először önmagával találkozott. Ott ült — mármint önmaga — az egyik tükör előtt, és várta érkezését, mert szerette volna, ha közösen látogatják meg egyik közös ismerősüket. Amikor megérkezett, furcsa módon, mindketten ugyanúgy három karlendítéssel üdvözölték egymást. Rögtön határoztak is, találkoznak közös ismerősükkel. Ott is teremtek nála, üdvözölték: „Szervusz, Én!”, elugrottak barátaik házibulijára, ahol sok csinos lány táncolt, szólt a mennyei zene, s patakokban folyt a bor. Eleinte a hangulat vidám, fesztelen volt, azonban Én és összes barátai, Ének-ék, miközben a mannát eszegették, lekonyult boldogsággal üvöltöttek fel: „ Vissza akarok menni a Földre! Mindent elrontottam! Újra akarom kezdeni!”
De ahogyan azt mindnyájan jól tudjuk, újrakezdeni soha, sehol, semmit nem lehet.
Hogy kitől hallottam ezt a történetet, már magam sem emlékszem. Pusztán egy kép vibrál szemem előtt, ahogy a fogyókúrázó vékony, földön-ragadt árnyékának cinikus mosolyra húzódnak ajkai.
19851216-18 Átokfalván
Legutóbbi módosítás: 2013.12.10. @ 10:42 :: Bogár Gábor