Egyszer a Nap és a felhő azon kezdett el vitatkozni, melyikük fontosabb az égen.
— Nélkülem te nem lennél — mondta a Nap, és büszkén végignézett az égen, mint aki ura ennek a vidéknek.
— Haha — nevetett gúnyosan a felhő. — Ha a bennem lévő esőcseppekkel nem öntözném a földeket, a világ elpusztulna. Száraz földből nem nőne semmi. Az egész földgolyó sivatag lenne, és elpusztulna.
— Ne feledd barátom, meleg, cirógató sugaraim csalják elő a földből a növényeket! Ezért én fontosabb vagyok nálad! — vágott vissza a Nap, és nagyképűen legyintett.
Közben a szivárvány megbújva az égen, csendben figyelte a vitatkozókat. Nem akart szólni. Ugyan, mit is szólhatott volna, hiszen ahhoz, hogy megjelenjen erdők-mezők felett, a Napra és a felhőben lévő esőcseppekre van szüksége. Ezalatt a Nap és a felhő tovább vitatkozott. Már–már birokra mentek… Egyszer a Nap kerekedett felül, másszor meg a felhő. Hosszú ideig ment a vitatkozás, veszekedés.Úgy látszott, hogy már sohasem lesz vége a vitának, mindegyik a maga igazát bizonygatta.
A nagy ide–odataszigálásban meglökték a szegény szivárványt, aki ijedten felugrott az ég legmagasabb pontjára, átfogva az eget, mint egy csodálatos királyi korona. Olyan szép látvány volt, hogy kicsalta az embereket a házaikból, és mindenki az eget nézte.
— Milyen szép! — kiáltottak fel sokan, és az utcákon, tereken egyre többen mutogattak a szivárvány felé.
A Nap legszívesebben elkergette volna, de a felhő sem nagyon örült neki. Pedig, ha tudták volna, hogy kettőjük közös munkájából született a szivárvány, akkor talán nem néztek volna egymásra ellenséges szemekkel.
Emberek, ha összefogtok, oly nagyszerű dolgokra lesztek képesek, mint a Nap és a felhő. Közös munkátok színesebbé teszi a világot…
Legutóbbi módosítás: 2013.12.10. @ 10:50 :: Apáti Kovács Béla