Én mondom, ez aztán élmény volt! Ez a karácsonyi vásár észak Hessenben.
Igaz, Béla bátyám csak azért vitt magával Hofgeismarba, hogy ne egyedül cipelje a rekvizitet, na meg segítsek neki előkészíteni a színpadot a „Béla Kiss Show-ra”.
Azért szerencsénk volt, mert, ahogy megérkeztünk, autónk rögtön helyet talált magának. Fürgén odaült, s így már hiába várt ott egy bamba jármű. De jó hely volt; nem kellett messze cipelnem a dög-nehéz hangfalat.
Mire már minden biztonsággal a helyére került, éppen ideje volt az ebédnek. Mikor kiléptünk a térre, nekem úgy tűnt, mintha hirtelen egy Disney féle mesefilm kulisszái közé csöppentem volna egy hollywoodi stúdióba, ahonnan már csak a felvevőstáb hiányzik. Na meg az ordibáló rendező. Csakhogy ezek a csodaszép Fachwerk házak, ahogy körülölelték a városház előtti teret, igaziak voltak, mint ahogy a standok a fenyőkkel.
Na meg igazi volt a nyüzsgő népség a bódék közt, ahol sört, s forralt bort ittak, és igazi ánizs, szegfűszeg, sültkolbász illata táncolt a házak fölé.
A hajdani mainzi érsek majorsága, amit vagy nyolcszáz éve városi rangra emelt őeminenciája, megszokta az új illatot, ami ilyentájt lengedez a falai közt.
Persze, mára már gyárak, üzemek születtek, és mint gyöngy az ékszeresládikán, egy patika múzeum is díszíti a várost.
Na meg az Esse folyócska is itt tekereg tovább észak felé. Igaz, ezt már akkor is csinálta, mikor még csak nyíllal lőtték a vadat s néha egymást az emberek.
Az újkori vallási vita keltett háborúkba, amik hatalmi érdekeké silányultak, belepusztult fél Európa. A tizenhetedik század végén a hugenotta menekültek Hofgeismarban is otthonra leltek, s már David Clément lelkész itt imádkozhatott híveivel a francia-reformációs templomban.
A hajdani választófejedelem nyári kastélya, Schönbrun, ma az Evangélikus Akadémia otthona, ami ideális hely továbbképző szemináriumok, s tudományos ankétok rendezésére.
Ez mind szép, de most nem ezért jöttünk a városba.
Időközben besötétedett az ég, de a téren már égők ezrei világították meg a fenyők zöldjeit, a bódék közt bámészkodó vidám arcokat, s a kolduló kutyát, aki éppen a kolbászost bűvölte ájtatos képpel. A házak ablakai meg díszes, ezer fényben villogó füzérkeretből pislogtak le fentről, mert megjelent a Hofgeismark Néptánccsoport, s múltat idéző zenére megkezdődött a karácsonyi műsor.
Méltán volt sikeres a szép körtánc s a párok forgása is az égő gyertyával, de nemcsak a koreográfia, hanem az ősatyák ruhája is tetszett; s a rég elporlad nagyanyák réklije, ami alatt hajdan ugyanúgy hullámzott a tánctól hevült kebel, mint manapság. Ezt még néztem volna, de jött Béla, s dobálta a magasba a színes karikáit. Hál’ Istennek, egyet se kellett visszadobnom a színpadra.
Nehogy elfelejtsem; úgy gondolom, a vásáron a sok száz német közt tán tízen lehettünk magyarok. Béla a színpadon, én előtte, meg nyolc kürtőskalács, akik a sütőből, a drukktól pirulva lesték honfitársukat; ahogyan bűvöl, varázsol, s a homlokán egyensúlyoz egy égig érő rúdon négy itallal tele poharat.
Aztán Béla kinevezett egy kissrácot bűvészinasnak, ráadott köpenyt, süveget, s egy zsinórt is a kezébe, hogy most lesz a látványosság! 
Belenyúlt a zsebébe az ollóért, hogy elvághassa a zsinórt, amit az inas tartott, de elsápadt, mert érezte, hogy üresbe markol. Csönd lett. A közönség várt, az inas várt, s hosszú szünet után megkérdezte a nézőket:
— Kinél van egy olló? — de aztán rám nézett, s hirtelen az inashoz fordult;
— Tudod, ott az öcsém. Ő is bűvész. Mindjárt idevarázsol egy ollót.
Fenébe! — gondoltam —, honnan? — de hirtelen rohanva körbelihegtem az árusokat, mire a harmadik bódénál egy néni adott egy ollót. Erre már messziről ordítottam, Bélának: — Van olló!
Erre felszabadultan nagyot sóhajtott s csak azt mondta:
— Most tényleg jogos a taps az öcsémnek! — és vigyorgott.
Nekem meg csak most kezdett remegni a lábam az izgalomtól. Ezért is kezdtem az írásomat azzal, hogy élmény volt a karácsonyi vásár! Netán, ha jövőre is el kell kísérnem a bátyám, előtte az biztos, hogy telerakom ollóval a zsebeimet.
Legutóbbi módosítás: 2013.12.10. @ 11:05 :: kisslaki
