befejeződött ez a hosszú
és érdekes szerep
és kinéztem végre a fejemből
most, gondoltam most minden eldől
de nem
valami idegen
lendülettel
talán lépés közben
kezem az űrben félúton
a fent még messzi a lent közel
de semmit sem jelent, már tudom
e félbemaradt mozdulat
nem történt semmi
csak egy színész helyett
aki még meg sem született
de már beteg súlyos beteg
beugrottam abba
az értelme-nincs darabba
mely úgy tűnik sosem ér véget
mielőtt elkezdődött volna
ebben kerestem menedéket
úgyszólván spontán
feláldoztam halálomat
amit az élettől féltek
a valóság gonosz mesévé lett
hazugsággá nőtte ki magát
s itt mellettem egy másik színész
akin egy lombik a kabát
varázsvesszejével csapkod
egy harmadik krumpliorrot
visel s nevet hamisan karcosan nevet
a negyedik üvölt mert elfogyott
minden igazi szerep
köddé vált vagy nem is létezett
ott szemben a tömeg
üres székek ásítanak
függönyök állnak katonás sorfalat
tűzcsapok mellettük civil tűzoltók állnak
jegyszedő vasorrú bábák kiabálnak
egy férfi szájkosárral a száján
teli szájjal röhög egy táblán
melyen írva áll ‘a kutya harap’
a nagy igazságokból ez maradt
szájában egy kutya-cafat
nálunk ahol a sintérek élne kábán
láthatatlan belsejű öltönyök egymásnak rontanak
széklábakat tördel a besüvítő főnszél
most most mindenkit kifosztanak
nem kérdezve te honnan jöttél
nagy cápákat a kis halak
törpét dicsér egy óriás
nagyra nőttél
az árokban zongora zörög
minden büdös hulla a nászágyba költözött
egy főkötős leány meztelen kebleit rázza
tej fröcsköl a pereceire
csecsemője Einsteint magyarázza
és fogatlan mosolyú hülye
ki önmagát is magázza
tekintettel dédszüleire
előhúz valamit kalapjából okádva
közben vasalt nyakkendőire
ökleit a többiek felé rázza
azt állítva hogy ez az Ige
szobafestő rak tapétát Mona Lisára
feledjük el gyorsan ami elmúlt
álomból álomba ébredek
alattam valaki elnyúlt
ébresztő tabletták kellenek
nem mindez csak álom lehet
mondja az ötödik az okos színész
de ajtók azok tényleg vannak
hiszen rajtuk át rohannak
be a farkasok
oda nézz
mondja egy vérszomjas fekete bárány
láz de nem álom
megsiratnak
könnyek nélkül bömbölő vénasszonyok
helyette nyáluk bőven csorog
ráncos, szakállas állaikra
míg egy eltévedt lassú pipaszikra
hull a szétzúzott plüss-bútorok alá
meggyullad minden, és megkönnyebbült sóhajjal
ez a valami amit színpadnak hittem
összedől
és összeomlik végre minden
ami emlékeztetett arra
amin most tényleg állunk a talajra
a vér megindul ereimben
megindulok bokáig vérben járva
de lassan
már nincs miért sietni
valaki ordít hogy ennyi
emberek lehet hazamenni
lehet hazamenni
emberek
lehet
haza
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:14 :: Bogár Gábor
