Éppen vásárlásból érkeztem vissza. Mikor nyitottam a kaput, a postásba ütköztem, aki gondterhelt arccal tette a postaládákba a küldeményeket.
— Üdvözlöm! Van valami számomra — kérdeztem —, mert nincs nálam a kulcs, nem akarok mégegyszer lejönni.
— Csak egy számla — nyújtotta át. — Ne haragudjon, maga nem ismer valami Avi Ben akárkit? Már másodszor hozom a küldeményt ki, de nem találtam ilyen nevű lakót. Gondolom, ön talán tudja, hogy melyik ládába kellene bedobnom.
— Én volnék az. De mutassa csak, hagy nézzem meg közelebbről.
Átadta a borítékot, és én már fel akartam volna bontani, amikor kikapta a kezemből.
— Már megbocsájtson, de először igazolja magát. Elvégre bárki mondhatja azt, hogy az övé a küldemény. Mert szabály az szabály és hivatalos levélről van szó.
— Tudja mit, jöjjön velem, mert nincs nálam semmi sem.
Felérkezve a lakásba előkotortam a hivatalos dokumentet, amivel tudtam igazolni magamat.
Forgatta a szerencsétlen, mert noha oda volt írva latin betűkkel is a név, bizony nem ismerte ki magát a sok hieroglifán.
— Nem volna egy osztrák papírja, inkább? Ez izraeli és nem nagyon értem.
— Kis probléma lesz, azt hiszem. Itt az osztrák lakcím kártyám, de ezen nem ez a név szerepel. A magyar nevemet vették bejegyzésbe, mivel nekik is gondot okozott, ez a név.
Erre megvakarta a feje búbját, mint aki hatalmas megoldhatatlan feladat előtt áll.
— Na, jó, ez egy fényképes igazolvány, amin maga van más név alatt. Ez nem osztrák dokument, tehát nem hitelt érdemlő számomra.
— Ember! Eddig mindenhol elfogadták, sőt ezzel utazgálok a világban. Nem tehetek róla, de nincsen osztrák állampolgárságom, mert nem vettem fel. Pusztán csak a lakcímkártyám és a jogosítványom osztrák, ám ha jól szemügyre veszi, mindegyiken az én fizimiskám van rajta. Mégis mi ezzel a gondja?
— Higgye el, nekem semmi. Sajnos hiába fogom azt mondani, hogy maga ezen a néven is szerepel, azt nehezen fogják elhinni.
— Magán kívül ki más tudhatná meg ezt? Én aláírom, sőt ideírom az útlevél számát, és el van boronálva. Maga el tud számolni, én meg átvehettem a küldeményt. Ennyi!
— Ez nem így megy. Engem vehetnek elő, hogy hiába van itt egy aláírás meg a dokumentum száma. Magának fogalma nincsen, milyen kukacoskodó alakok dolgoznak a postán. Nem adhatom oda magának a küldeményt.
— Akkor most mi lészen?
Aztán eszembe ötlött a mentő ötlet.
— Egy percre még, ha odaadná, hogy megnézhessem honnét jött. Én írok nekik, hogy maguk visszaküldik, hogy a címzett ismeretlen, és postafordultával adják fel erre és erre a névre, ahogy az osztrák nyilvántartásban is szerepelek.
— Hu, ez igen. Ez a jó megoldás. Akkor tessék lemásolni a feladót.
Megtörtént a „címcsere”. Feljegyeztem a feladót és elküldtem egy elektronikus levelet, meg egy rendes postait is. Két hét sem telt bele már jött is vissza a küldemény. A postás fel is hozta a lakásig. Kapott is persze egy kis „borravalót” aztán hálálkodva mondta:
— De kár, hogy maga nem dolgozik a postán. Tudja, nem mindenkinek van ennyi sütnivalója, és néha hónapokig kell ugyanazzal a küldeménnyel újra és újra próbálkoznom.
— Az ötlet adva van. Látta, én mit tettem, próbálja meg ugyanígy.
— Megtenném, de nem tudom. Tisztában van maga vele, hogy hányfajta írásmódot kellene ahhoz elsajátítanom? Hagy ne soroljam fel.
