Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 12. Nincs mit tisztázni

Zabolay Enikő terhes marad egy szerelmi együttlét után. A járóbeteg-rendelő folyosóján szerelmével találkozik, de elutasító vele.

Nincs mit tisztázni

 

— Itt valami súlyos félreértés történt köztünk — sápadt el Csaba. — Délután tisztázni fogjuk, és…

— Nincs, amit… — öntött még egy dézsa hideg vizet a férfi nyakába, aki csak nézett értetlenül. Ismét idegesen körbepillantott a körülöttük állókon. Megfogta a lány csuklóját, és nem engedte elmenni. — Gyere, beszéljük meg most valahol — kereste tekintetével, hova vonulhatnak el nyugodtan beszélgetni.

— Dolgom van. Várnak az osztályon… — próbálta a lány kiszabadítani a kezét. Mintegy isteni sugallatra a Csaba szeme megakadt a folyosó végén található rendelő előtt álló tömegen. Csupa nő… Rájött, Enikő azon az ajtón lépett ki. S az utolsó gombot a köpenyén már idekint gombolta be.

— Állapotos vagy?

— S az mit változtat? — felelte támadó hangnemben. De egy könnycseppet nem tudott már elfojtani.

— De hisz akkor…

Enikő magatartása ellentmondott bármiféle emberi logikának. Más nő szorongva futna kedveséhez, hogy közölje a hírt, hiszen a művi vetélés e világban nem alternatíva. Szorongva, hiszen hátha azt a választ kapja a férfitól: „Nem veszlek el!” De ha már nem is akarna a születendő gyermeke apjához hozzámenni, akkor is a gyermektartásért tudatnia kellene vele. Ez a lány pedig le akarta tagadni előtte. Miért? Mástól lenne? Nem, az nem lehet, hiszen szűz volt. Utána még lett volna kapcsolata? De akkor legfeljebb nem tudná melyiküké a gyermek. Ez sem jó… Egyébként is látszott rajta, szereti…

— Menj, kövesd az utadat. Alapozd meg a szerencsédet.

Egyértelmű. Ez a lány kosarat ad neki, de még arra sem méltatja, hogy megmondja az okát.

— Miért akarod azt a gyermeket apjától megfosztani, hiszen átélted, milyen árván felnőni? — kérdezte, majd támadásba lépett: — Nem fogom hagyni. Küzdeni fogok! Kész vagyok a végsőkig elmenni! — szorította meg a lány csuklóját. A folyosón már többen őket nézték.

— Engedj el! Képes lennél elszakítani az édesanyjától?

— Nem. Azt csak te szeretnéd. Mondd, miért nem akarod velem együtt felnevelni?

Enikő a meglepetéstől abbahagyta a vergődést.

— Veled? Együtt?

— Szeretlek!

— Deee… Én csak egy…

— Egy nővér miért egy „csak”? Nem egyetemi diplomában mérik az embert…

— Árvaházban nőttem fel… Apámnak nem kellettem… Anyám elhagyott…

— Azt hitted, én is kiadom az utad? — döbbent meg a válaszon Csaba. — Itt a hozományod… — tette hozzá mosolyogva, a lány hasára mutatva. — Más nem kell.

— Az én születési igazolványomon azt írja: „az apa ismeretlen.” Az óvodában és az általánosban úgy csúfoltak, a kurva lánya!

— Nem édesanyádat akarom feleségül venni, hanem téged. Egyébként is meghalt… Apádnak nem kellettél… — állt össze a kép. — Kiléte ismeretlen, de az a férfi tudta, hogy az apád. Igaz? — tartott szünetet a lány tekintetét fürkészve. — Szóval leszel a feleségem? Karácsonyi meglepetésnek szántam. Ennek már fuccs. Édesanyám neked is szerzett állást a Brassói Szülészeten, az újszülött osztályon. Újév után kezdhetsz. Egyszer elszóltad magad, gyermekekkel szeretnél foglalkozni.

Enikő egyszerűen nem bírta felfogni, amit hallott. Végül pajkos mosoly jelent meg az arcán.

— Csak ha térden állva kéred!

Azonnal meg is rettent saját szavaitól. Most mindent elrontott… Istenem, most mi lesz? Hogyan tudott ekkora hülyeséget mondani? Ha most Csaba… Aggodalma fölöslegesnek bizonyult. A férfi habozás nélkül letérdelt, összetette a kezét, mintha fohászkodna, majd hangosan, mindenki füle hallatára megkérdezte:

— Drága szerelmem! Leszel a feleségem?

A lány ijedtében kezébe temette bíborra váltó arcát.

— Te nem vagy normális!

A folyósón felhangzó tapsvihartól aztán észbe kapott. Felrántotta a férfit, és maga után vonszolta. Leghőbb vágya volt eltűnni a kíváncsi szemek elől. Kicsivel később, amikor már egyedül ért fel az osztályra, egyenesen a főnővérrel ment szembe.

— Mi a helyzet? — kérdett rá főnöknője.

— Babát várunk! És megyek férjhez! — sikongott kisgyerek módjára, majd hatalmas puszit nyomott az arcára, köszönetképpen.

Kelemen Nóra gyanakvó arccal fürkészte, mintha azon törné fejét, mielőtt gratulálna, ez a lány egy palimadár nyakába varrta-e magát? Ám az ügyeleti szobából kilépő Barnabás doktor rácáfolt:

— Gratulálok, kollegina! Amint hallottam, látványos leánykérésben volt része! Remélem igent mondott! Ki az áldozat? Tán csak nem az a fiatalember, akihez hazajárt ápolni?

A hírre összefutott az egész osztály. S ez még hagyján. A betegek is megtudták… Azt se tudta hova meneküljön a sok gratuláció elől. Alig várta, hogy vége legyen a napnak. Végül Barnabás doktor megkönyörült rajta.

— Menj már haza, ma úgysem veszem a hasznodat! Ha tőlem függne, törvénybe iktatnám, lányt feleségül kérni csak munkaidő után szabad! S súlyos büntetést helyeznék kilátásba a törvényszegőknek!

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 769 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.