Lantos Tímea : Amikor nagyon hideg volt

 

Már nem emlékszem pontosan, talán február volt. Ketten ültünk az autóban. Az út fél órás lehetett. Keveset beszéltünk, te úgy csináltál, mintha a vezetés teljesen lekötné a figyelmedet, én pedig a tájat néztem.

Sértődött voltam tehetetlenségemben… Haragudtam a hűvös februárra. A világ, az élet egyszeriben az ellenségeim lettek. Undorodva néztem az elolvadt, bemocskolódott, majd megfagyott havat, ami, mint füsttől szürke gyanta végigfolyt az út szélén. Haragudtam a szélre, hogy a fák megfeketedett, csonka karjait cibálja. Haragudtam önmagamra, a szenvedésemre… Végtelenül fáztam. Kezemen megszáradt a bőr, irtóztam jéghideg ujjaimtól, mintha azok valami nyirkos kétéltűek lennének.

— Nagyon fázol? — kérdezted, miután kiszálltunk az autóból. És a hangod hirtelen, olyan bársonyos volt, mint régen.

Nem válaszoltam. Persze hogy fáztam, a bőrömet, a húsomat, a szívemet, mindent hó és dér borított, és te puha, meleg hangon azt kérdezed, fázom-e? Végtelen düh kerített hatalmába, hiszen ez a hang már nem is nekem szólt, ez csak kiszökkent belőled, amit már te is megbántál.

Az épület magas és komor volt, de bent szinte elviselhetetlen zsongás uralta. Idegenek idegeneknek mesélték ügyeiket, mintha csak orvosnál lennének, ahol már megszűnik mindenféle félelem, látva, hogy mások is szenvednek.

Kinéztem az ablakon. Egy autó hatalmas dübörgéssel gurult be az épület hátsó udvarára. A fiatal, fekete ruhás biztonsági őr szinte kitépte az ajtót, és ugyanilyen határozott mozdulattal elindult a lépcső felé, a legyőzhetetlenek kemény, darabos mozdulatával. „Ő nem tartozhat senkihez…” — gondoltam — „s ha mégis, az ő szíve ez a csillogó autó, a féktelen száguldás, az ő lelke a luxus.”

A bíró talán harmincas lehetett. Sima, frissen borotvált arca nyugodtságot sugárzott. Nem kérdezett sokat. Amikor hozzám szólt, volt a szemében valami bátorító üzenet, és legszívesebben odaszaladtam volna, akár egy kivert kiskutya új gazdit keresve.

Harmincéves voltam, de szinte gyereknek néztem ki, és kicsit szégyelltem magam, hogy velem ilyen fiatalon ez megtörténhetett. Arra gondoltam, felelőtlennek tart minket, hiszen a papírokból kiolvashatta, van egy kisfiunk, aki még egyéves sincs.

Egy ideig állnunk kellett, és ettől még kisebbnek éreztem magam. Aztán a bíró kimondta, hogy „… a Magyar Köztársaság nevében, önök a mai naptól kezdve nem házasok.”

Minden lezárult, lecsendesedett. Mintha felhőszakadásban lettem volna, és bőrig ázva, nem is érezve a vízcseppeket, eggyé váltam az esővel…

Otthonra vágytam, ledobni magam az ágyra, és levedleni maszkomat. Megadni magam a szenvedésnek.

Legutóbb szerkesztette - Lantos Tímea
Szerző Lantos Tímea 78 Írás
Azt hiszem mindig éreztem magamban valami pluszt, és ki nem aknázott energiát. Szeretnék adni... Alkotásaimban próbálom megfogalmazni az emberi élet törékenységét, a szeretetet, a hitet, és a természet megfoghatatlan szépségét. Eddig három antológiában jelentek meg műveim, illetve egy kedves barátom könyvbe köttette verseim, novelláim. Azt hiszem jól írni, nem könnyű feladat, mint egy összetört porcelán darabjait akarnánk összeilleszteni... Hogy a verseket, ki hogy értelmezi, több tényező függvénye, és ha egyeseknek nem tetszik az sem baj, hiszen írni csodálatos megtisztulás!