Vandra Attila : Egy szellem nyomában 4. Szakmai titoktartás

A ˝szellem˝ elhagyott felesége furcsa csapdában van. Egykori közös házukat nem tudja eladni, pedig nagy szüksége lenne pénzre… *

Szakmai titoktartás 

 

Berényit felkavarta az „özvegy” drámája. Hitelesnek tűnt kiborulása, gyűlölete is érthető. Elhitte neki, nem tud semmit férje hollétéről. Kovács István távozása körül még sok kérdőjel maradt, s motivációi ötletet adhattak, merrefele keresse. Két legjobb barátja tanúsította halottá nyilvánításakor, hét éve nem adott életjelt magáról, tehát nem valószerű, hogy tudnak róla. Esetleg valamit a nőről, akiért elhagyta családját? A férfiak szoktak egymásnak falazni. De velük vajon miért szakította meg a kapcsolatot? S miért nem vált el, s követelte jussát, fele házát? Fura egy történet, de ha Kovács István szeretőjének a nevét megtudná, az egy plusz támpont lehetne a nyomozásban. Az asszony szorult helyzete még egy nyomós ok a nyomozás fokozott lendülettel való folytatására. Ez ugyan lehet vakvágány is, de ha már itt van…

     Megcsörrent a telefonja. Marosi törzsőrmester jelentkezett.

     — Megkaptuk a kért adatokat az egészségügyi biztosítótól. Egy sepsiszentgyörgyi diszkó klub alkalmazta, amíg csődöt nem jelentett. Azóta nem fizet egészségügyi biztosítást. A háziorvosa még mindig a Tatrang községi Dr. Bálint András, aki Pürkerec 240 szám alatt lakik.

     — Köszönöm, már sikerült megtudnom mindezt a fináncoktól.

     Órájára pillantott. Még eljutna ma hazafele menet Sepsiszentgyörgyre, de már késő ott nyomozni. Viszont itt van Kovács István két egykori barátjától egy kőhajításnyira. Ha még mindig ő a háziorvosa, akkor talán a doki mégis tud valamit róla. A háziorvos váltáshoz, előbb ki kellett jelentkeznie a régitől. Hét éve nem volt beteg? Vagy magánrendelőkbe járt és megfizette a konzultációt? Ahhoz „mellékjövedelem” kellett. Kiderülhet, még sok bűntény nyomja a lelkét. Szóval irány a doki! Egy járókelőtől megtudakolta a címét, s arrafelé menet átgondolta, milyen stratégiával közelítsen az orvoshoz. Úgy döntött, ha lehet, eleinte nem fedi fel neki a tényt: Kovács István él.

     Az orvos nyitott kaput. Egyedül volt otthon. Amint bemutatkozott, és elmondta, ki felől akar érdeklődni, behívta a nappaliba, hellyel kínálta, majd megkérdezte:

     — Hozhatok egy kávét? Megkínálnám egy kis szilvóriummal is, de amint látom, vezet.

     — Ha készen van, megköszönném, elég fárasztó volt nemcsak a mai, hanem a tegnapi napom is. De külön számomra ne főzzön.

     — Csak megmelegítem a mikróban. Cukrot, édesítőszert, tejszínt?

     — Köszönöm, keserűn szeretem.

     Két perc múlva megjelent a kávéval, aprósüteményt is hozott. Amíg az orvost várta, a hadnagynak volt ideje körülnézni. Az egyik falat könyves szekrények borították, egy része orvosi szakkönyvekkel, a másik fele szépirodalommal tele. A szobában uralkodó rend gondos asszonykézről árulkodott. Egyik falat családi fotók, a másikat festmények díszítették. A középsőt egyenesen az orvosnak dedikálta a művész. Bár a diófafurnéros bútorok nem látszottak újnak, a televízió és a DVD-lejátszó jól illett a környezetükbe. Az egész azt a benyomást keltette, nem szűkölködnek, de nem is veti fel őket a pénz.

     Amint a vendég kiszolgálását befejezte, az orvos is helyet foglalt a másik fotelben, majd várakozón a hadnagyra nézett. Vagy megadón?

     — Kovács István a páciense…

     — Nem csak. A legjobb barátom is… volt.

     — Mi lett vele?

     — Meghalt — sóhajtott az orvos. Földre szegezett tekintetén látszott, gondolatai elkalandoznak, talán az emlékezés ragadta magával. Berényi egy ideig hagyta, nem zavarta meg. Először rá akart kérdezni, mikor, végül úgy döntött, kiaknázza a helyzetet.

     — Milyen ember volt?

     — Kedves, vidám, segítőkész, igazi jó barát. Szorgalmas, jó gazda. Munkahelye mellett a gazdaságot is vitte a vállán… — nézett a nyomozó szemébe.

     — Halottról, főleg, ha jó barát, csak jót vagy semmit? Hibája nem volt?

     — Talán érzékeny, sértődékeny, és nehezen bocsátó volt. Nehéz róla rosszat mondani. Kenyérre lehetett kenni. Miért, nem hiszi? — olvasott Berényi tekintetéből.

     — Felesége mást mondott. Így jellemezte: kurvapecér, iszákos, kártyás, elvitte a család pénzét…

     — Látott már asszonyt, aki dicshimnuszt zengett a férjéről, aki elhagyta? Elvitte a pénzt? Igaz. S neki hagyta a házat… Kártyás? Persze. Minden hétvégén a kocsmában vertük a blattot hárman Bíró Karcsival. Méghozzá huszonegyet, pénzben! Hatalmas összegek cseréltek gazdát olyankor. Én egyszer több, mint tíz lejt vesztettem[1]. Egy banis alapon játszottunk.

     — S az ivás? — hökkent meg a rendőr.

     — Mindig vettünk egy-egy sört. Aztán az övének a felét mi ittuk meg Karcsival.

     — Kovács Anna azt állította, az árokban is találták…

     — Valóban, egyszer. Én szedtem ki, és vittem haza magamhoz, tökrészegen. Másnap eltűnt, örökre.

     — Akkor eltűnése előtt ön az utolsó, aki látta, és beszélt vele? Miért rúgott be? Mi történt?

     — Se amikor hazavittem, se másnap, miután magához tért mámorából, nem beszéltem vele. Csak a feleségemmel váltott néhány szót. Én reggel nem voltam otthon. 

     — Feleségével mit beszélt, mint mondott neki?

     — Nagyjából semmit. Nagyon szégyellte magát állapotáért. Erősen fájt a feje. Míg Klárika átment a másik szobába, hozzon neki egy váltás ruhát, mivel összehányta magát, s nekem telefonáljon, eltűnt.

     — Van fogalma róla, miért hagyta ott a családját?

     Az orvoson látszott, nagyon mérlegeli szavait. Egy ideig a földet nézte, majd a hadnagy szemébe pillantott.

     — Miért érdekli?

     — Azt a feladatot kaptam, találjam meg.

     — A rendőrség csak bűnösök vagy áldozatok után szimatol… — próbált olvasni az orvos Berényi szeméből. — Hét éve senki sem látta… Meghalt… Feltételezés szerint valaki meggyilkolta? Miért csak hét év után érdeklődnek iránta?

     — Kételyek merültek fel halálával kapcsolatban — nézett a doktor szemébe. „Ha hazudna, nem állná a tekintetem. Vagy rendkívül hiteles színész.” — Betöréssel gyanúsítjuk.

     — Pista él? — nézet nagyot hitetlenkedő tekintettel, mint aki nem mer hinni az örömhírnek. — Nem… Az nem lehet. Már azért sem, mert ő ilyent soha el nem követett volna. Itt valami tévedés van a dologban.

„Nem a betörésre reagált, hanem az számára a nagy hír, hogy él. Ezt a reakciót nem lehet tettetni… Képtelenség…” — gondolta. Rövid ideig habozott, a hirtelen felmerült kérdésözönből melyikkel folytassa. Végül úgy döntött, nyílt kártyákkal játszik.

     — Sajnos nem lehetetlen. Két betörés színhelyén is megtaláltuk DNS-nyomait. Egy vörös hajszálat, és egy vércseppet. Ön miből következtetett a halálára? És miért hiszi képtelenségnek egy betörésben való részvételét?

     — Az utolsó ember a faluban, akiről el tudnám hinni. Ha jellemezném, azt mondanám, túlontúl becsületes is, ha van ilyen. Egyszer talált egy pénztárcát, tele pénzzel. Leadta a rendőrségen, teljes tartalmával. Ám nem nyugodott. Addig keresgélt a telefonkönyvekben, amíg megtalálta a károsultat. Az illető elment a pénztárcája után. Megkapta az iratokkal együtt, de csak a pénz egy részét. Pista feljelentette a rendőrt. Nem a károsult, aki örvendett, mert visszakapta legalább az iratait, hanem ő. Nos, ilyen emberről el tudja képzelni, betör és lop?

     — Milyen családapa volt?

     — Szerető, dolgos férj és apa. Tímeával sokat foglalkozott.

     — Mondja, egy ilyen „szerető férjről és apáról” el lehet képzelni: faképnél hagyja a családját, s életjelt sem ad többet magáról? Egy asszonnyal össze lehet veszni. Ott lehet hagyni egy másikért. Válás után fokozatosan el lehet hanyagolni a gyermeket. De úgy elhagyni „imádott lányát”, hogy még egy karácsonyi vagy születésnapi ajándékot se küldjön neki? El lehet ezt hinni? Mégis megtörtént. Ha tudná, mennyi furcsa esettel akadt dolgom az évek során…

     Bálint András leszegte a fejét, de nem válaszolt. A hadnagy folytatta:

     — Kovács István ez év januárjában még fizette az egészségügyi biztosítást. Mint háziorvosa, hozzáfért ezekhez az adatokhoz. Hiszen önnek tudnia kell, saját betegének van-e biztosítása, vagy nincs. Ennek ellenére ön tanúskodott azon a tárgyaláson, melyen halottnak nyilvánították, azt állítva semmit sem tud róla hét éve… Adna erre magyarázatot?

     — A páciens jogainak védelmében, az orvos hozzáférése az egészségügyi biztosító adataihoz korlátozott. Ha például kórházba utalják, a betegnek kell elmennie a Megyei Egészségügyi Biztosítóhoz, igazolást kérni arról, fizeti-e az egészségügyi járulékot. Ha nincsenek rokonai, ez a szabály időnként furcsa helyzetekhez vezet… Például a lábtörésesnek vagy a kómásnak maga kellene elmennie az iratért… Eltűnése után valóban kutakodtam utána egy ideig. Nem sikerült a nyomára bukkannom, csak annyit tudtam meg, mint munkanélküli, még mindig biztosított. Telt az idő, s rá kellett döbbennem, mindenkivel megszakította a kapcsolatot a faluban, nem akar találkozni velem sem. Abbahagytam a keresését. Évek teltek el, semmi hír nem érkezett róla. Aztán Anna, a felesége képtelen helyzetbe került… Nem hazudtam a tárgyaláson, nem vádolhatnak hamis tanúzással. Semmit nem tudtam róla. Sokáig nem hagyott nyugodni az a vallomásom. Megint nyomozni kezdtem utána. S megtudtam, törölték a rendszerből… Azt hittem, tényleg meghalt…

     — Miért nem érdeklődött vallomása előtt?

     — Tudom, hibáztam — temette arcát a kezébe az orvos. — Segíteni akartam családján, tudják eladni a házat… de nem akartam hazudni. Hiszen csak azt kellett megerősítenem a tárgyaláson, hogy azóta nem hallottam felőle.

     — Homokba dugta a fejét, csak segíthessen azon az asszonyon, aki kurvapecérnek, iszákosnak nevezi eltűnt barátját?

     Az orvos nagyot sóhajtott, de nem válaszolt, csak ült a fotelben, kezébe temetett arccal.

     — Miért hagyta el a családját? Nem válaszolt az előbb a kérdésemre.

     — Orvos vagyok — tért ki a válasz elől ismét, könyörgő szemekkel nézve vallatójára.

     — Szakmai titoktartás? Tehát tudja, vagy sejti. Amikor megtalálta az árokban, miért ide, magához hozta, s nem haza vitte?

     — Akut alkoholmérgezés. Az alkoholos kóma határán… Orvosi felügyeletre volt szüksége — felelte Bálint András, ismét a földre szegezve tekintetét. 

     — Milyen betegség az, aminek hallatán egy családszerető férfi otthagyja a családját? Nemi betegség? Azért esetleg az asszonyt hagyná el, de nem a gyermekét… Halálos betegség, amivel nem akart a család terhére lenni, vagy mást gondozni? Hét éve még él… Ő is felesége is, gyermeke is… Vérfertőzés? Kiderült, rokonok? Mert orvosi jellegű titokról van itt szó — erőltette a hadnagy a választ.

     — Egyszer bejött hozzám a rendelőbe egy páciensemnek az anyósa. Az iránt érdeklődött, mi baja van a menyének, az a büdös kurva mivel fertőzte meg a fiát? A fiatalasszonykának hüvelygombája volt, a nők egynegyede átesik rajta. Tisztázhattam volna, ha megmondom. Nem tehettem meg. Mivel nem kapott választ, az anyós abban a meggyőződésben ment el, feltételezése igaz. Lehet, a titoktartás megszegésével segítettem volna rajta. De ha híre megy, hány asszony nem fordult volna utána hozzám? Azokért is felelős vagyok.

     — Miért nem tartja többé önnel se a kapcsolatot? A legjobb barátja… Ön is összeszólalkozott vele ugye, mielőtt berúgott? Azért vitte haza magához. Lelkiismeret furdalásból… S nem hívta át a feleségét sem. Nem az asszony pátján állt… Ez nem orvosi titoktartás kérdése. Mióta tudta, hogy Tímea nem a barátjának a lánya? Ő akkor jött rá, ugye? Nem a gyermekét hagyta el, hanem egy kakukk kölykét. S az orvos-barátja pedig tudott róla, de elhallgatta előtte… Azért nem tartja önnel se a kapcsolatot, ugye?

     A csönd nagyon beszédes tud lenni. Végül az orvos belenyugodott, vallatója úgyis tudja az igazságot.

     — Nagyon fontos számára a becsület, és főleg a házasság szentsége. Elítélt mindenkit, aki ez ellen vétett. S ő nem az az ember, aki ilyesmit meg tud bocsájtani. Én pedig tudtam, s a szemébe kellett néznem. Ahányszor elítélően nyilatkozott egy-egy házasságtörésről, eszembe jutott a szörnyű titok. Éreztem, egyszer majd rájön, de hivatásomnál fogva nem közölhettem vele. Ahányszor büszkén mesélt a lányáról, nekem borsózott a hátam. S amitől féltem, bekövetkezett. Miután eltűnt, tudtam, látni sem akar. Vétkesek közt cinkos, aki néma. Feleségem se tudja az igazi okot, miért ment el. Éveken át emésztettem magam, talán megakadályozhattam volna e tragédiát. Felesége megcsalta, gyermeke nem az övé, barátjában nem bízhat… Sohasem ivott, mégis az árokból szedtem ki… Másnap nem mertem a szemébe nézni. Aztán többet nem láttuk, nem hallottunk róla. Egy idő után kerestem a rendszerben, hiszen saját betegem. Nem volt már biztosított. Aztán rájöttem, a munkanélküli segélyt csak egy évig folyósítják. Nem oszthattam meg ezt senkivel. Nem mertem többé rákeresni. Ha egy év után se találtam volna a rendszerben, az halála bizonyosságát jelentette volna, inkább a szőnyeg alá söpörtem. Ami igaz, igaz, rettegtem még egyszer a szemébe is nézni. Az a per pedig újra feltépte a sebeket. Az asszonyon is segíteni akartam, így csak a tárgyalás után néztem utána annak, aki még mindig a betegeim listáján szerepelt. Ismét nem találtam a biztosítottak között. Egyrészt megkönnyebbültem, nem tanúskodtam hamisan, de az alvó bűntudat feléledt bennem. Hiába győzködtem magam, nem miattam hagyta el családját, bűnösnek éreztem magam haláláért. Hál’istennek él!

     A hadnagy nézte egy ideig a zokogó férfit, majd úgy döntött itt már semmi hasznos információhoz nem juthat. Megköszönte az őszinteséget, majd zaklatott hangulatban távozni készült. Őt is felkavarta a történet. Miután kilépett a kapun, Bálint András még utána szólt.

     — Jól figyeljen oda erre az ügyre, hadnagy úr! Pista nem követhette el azokat a betöréseket. Ott valami nincsen rendben. De találja meg. Kérem!

     — Vajon az után a csalódás után még mindig az az ember volt, akit ön ismert? — kérdezett vissza Berényi, majd átnyújtott egy névjegykártyát arra az esetre, ha valami az orvosnak még eszébe jutna.

     — Találja meg, mielőtt nagyobb bajba nem keveredik… De vigyázzon nehogy ártatlan embert vádoljon meg — nyelt egy nagyot, mintegy jelezve, a kérdés telibe talált.

 

 

 

[1] 700 Ft

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.