Sonkoly Éva : Fagyöngy alatt

Hogy utána mi történt, azt nem lehetett tudni… *

  

 

 

Mariska néni és Béla bácsi boldogan éltek sok évig. Olyan látszatboldogságban, amiről mindenki többet tudott, mint ők, maguk. 

      Hja, a pletykák? 

      Azok voltak, lesznek minden ember életéről, így hát róluk is.

      Az igazságot csak ők tudták és ezután talán az olvasók…

      Egy fiút neveltek fel, amíg gyermek volt, semmi rossz — főleg anyagi — nem érhette őket.

      Béla bácsi ugyanis egy jól jövedelmező temetkezési vállalkozás vezetőjeként dolgozott. Mariska néni is besegített, ha szükség volt rá.

      A kis Béla már szinte kiröppenni készült a családi fészekből, amikor megtörtént a baj.

      A szomszédok ebben a kisvárosban arról beszéltek, hogy drogterjesztésen érték a fiút. Nem is értették hogyan lehetett szabadlábon.

      Pár napig nem dolgozott.

      Bejárt a rendőrségre, aztán hirtelen minden megoldódott. Arról suttogtak, Béla bácsinak ez ugyancsak sokba került.

      Tudni vélték, hogy jól jövedelmez a családnak mások halála. Nem mintha sokan haltak volna, de Béla bácsi ügyesen elvállalt mindent, ami kapcsolódott az ő munkájához. Temetők rendbetételét, és sok más egyebet, szóval volt mit aprítani a tejbe.

      Mariskát pedig — ha már a tejet említettem — tejben, vajban fürösztötte.

      Az asszony mintha az évek múlásával csak fiatalodott volna. Rebesgették ugyan, hogy besegítettek ebbe a város plasztikai sebészei is, de Mariska néni erről hallani sem akart.

      Csaknem a hatvanas évét töltötte, amikor Béla bácsi hirtelen egyedül hagyta. Egy borús napon váratlanul, talán az élet megpróbáltatásai miatt, vagy ki tudja… lehet, csak eddig futotta a sors-fonala… lehunyta a szemét este, s reggel sem nyitotta fel.

      Mariska néni annak rendje-módja szerint eltemettette, s ő vette át a helyét, vitte tovább a vállalkozást.

      Pár hónap alatt sokféle új tevékenységet vállalt, összeköttetéseivel mindenütt sikeres üzletasszonynak ismerték. Már nem tűrte, hogy bárki Mariskának szólítsa, Mariann lett az új, szépen csengő neve.

      Lassan a szomszédok is hozzászoktak, hogy egyre több üzleti tárgyalása lett a fiatalodó Mariannak.

      Előfordult, hogy több óráig is parkolt szép házuk előtt egy-egy autó, természetesen csak férfi ügyfelekkel foglalkozott Mariann. Nem is akárhonnan érkező, csak befolyásos, mindenre fogékony, kedves férfiakkal.

      Évek teltek így, míg egy szép napon Mariann úgy döntött, belefáradt a temetkezési vállalkozás vezetésébe, fiára bízza. Azt mondta, pihenni szeretne. Azt senki sem tudta, hogy a jövedelem hogyan osztódott, de mindenkinek megvolt mindene, amire szükség volt, sőt még azon túl is.

      Az üzleti tárgyalások? Lassan azok is elmaradtak.

      Mariann mintha újra Mariska nénivé vált volna, csak ült otthon, szófukar lett, vagy pár mondatot váltott egyik kedves szomszédasszonyával.

      Tőle tudta meg, hogy a szemben levő házat eladták, a vevő egy roppant kedves úriember, aki magányos.

      — Magányos? — sóhajtotta a Mariannból újra Mariska néni.

      — Érdekel? Szívesen bemutatom holnap — mondta kedvesen a szomszédasszony.

      Mariska néni izgatottan várta a másnapot. Kora délután aztán bekopogtatott az asszony az új, kedves mosolyú szomszéddal.

      — Béla vagyok, kézcsókkal! — mutatkozott be a férfi.

      — Akárcsak megboldogult férjem… már ami a nevét illeti… — irult-pirult Mariska néni.

      A látogatás kicsit hosszabbra sikerült, mint azt tervezték. Kellemesen elbeszélgettek.

      Azután pedig úgy alakult, hogy Béla bácsi mindennapos vendége lett Mariska néninek.

      — Szólíts csak Mariannak! — kérte egy este az asszony hosszú kézfogás után.

      Hogy utána mi történt azt nem lehetett tudni, mert behúzta a sötétítő függönyt Mariann asszony.

      Másnap reggel mindketten jó étvággyal reggeliztek a közös asztalnál. Később már gyakori mondat lett Béla bácsitól:

      — Hazaugrom, megnézni minden rendben van-e? 

      Mariann mosolyogva bólogatott.

      Közeledett a karácsony. Együtt vásároltak fenyőfát, kiválasztották a legszebb díszeket. Mariann szeretettel simogatta meg régi fenyődíszét egy csillogó angyalkát.

      — Együtt tesszük majd a fára! — súgta Béla bácsi, s boldogan töltötték együtt a sokadik éjszakát.

      Reggel Béla bácsi korán ébredt, s gondolkodott hogyan is mondja el, amit szeretne. Talán ma, karácsony estéjén lesz hozzá bátorsága. Ketten lesznek. Mariann fia a menyasszonyával tölti az estét.

      Már minden készen volt, ragyogott a fa, rajta az angyalka, terített asztalhoz ültek, amikor Béla bácsi nem bírta tovább: 

      — Drága Mariann — kezdte meghatottan —, leszel a feleségem?

      — Igen! — suttogta Mariann boldogan.

      Az este többi részéről aligha tudhattak a kíváncsi szomszédok, de a reggeli párbeszédet meghallotta az éppen akkor érkező barátnő, aki valami apróságot szeretett volna megosztani az asszonnyal.

      Csak állt az ajtóban és hallgatózott… régi rossz szokása volt.

      Hallotta az evőeszközök halk neszezését, Mariann apró lépteit, abban a formás magassarkú, fűzős kedvenc kis csizmájában, hiszen látogatóba készültek reggeli után, épp őhozzá.

      Béla bácsi torokköszörülése is kihallatszott, no meg a kérdés és a felelet:

      — Drága Mariann, nagyon restellem magamat, tegnap este kérdezni szerettem volna valamit, de khm… úgy látszik mégiscsak öregszem, be kell vallanom nem emlékszem, hogy megkérdeztem-e?

      — Ó, kedves Bélám, ne aggódj a feledékenységed miatt, én csak arra emlékszem, hogy valamire igent mondtam, de hogy mire, azt bizony nem tudom! — mondta mosolygós kedvesem Mariann.

      — Jó étvágyat a reggelihez, és boldog karácsonyt!

      A nyitott ajtón bepillantott az angyalka és elnézően mosolygott a fenyőágak között, mosolya beragyogta a mennyezetről lecsüngő fagyöngyöket…

      A szomszédasszony pedig lassú léptekkel indult haza a friss hóesésben.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"