Egyre megy,
hogy rád gyújtom a házat
vagy magamra gyújtalak,
homlokom mögött
reszketve áll
az utolsó,
szeme-szája nincs
lángoló alak,
az egyetlen
megmaradt ideál
a csontos ideák között,
neve nincs,
nem hívom
sehogy.
Távolodom
tőlem,
bízom tán,
hogy majd újra cserfes várossá
hízik az út,
a drótokon szürke
gömbverebek ülnek,
s mint akik régóta fáznak,
széltől borzongva
összebújnak
megint a piszkosfalú házak,
gyerekek szaladnak
haza az iskolából,
de addig csendben
járok,
hallgatok igenis,
mint az árok
baleset után,
fűhajamon száradó
agydarabokkal.
Nem mondom el,
mi bánt,
azt se, hogy sötét volt,
én mélyen,
és nem láttam semmit
magamtól.
Gondolat dong,
kereng elnehezülve,
mint ősz végén a legyek:
kenhetnék magamra
rúzst,
amíg így játszom,
félrebillent fejjel,
és látom, még elhiszed,
éreznélek
a bőrömön túl is,
ha szavam fogy,
belém költözhetnél
csendnek,
időm lehetnél,
haladék,
árnynak illesztett tenyér
szemem fölött,
hogy jól lássam,
a bárányfelhők
merre mennek…
A hit legyen tiéd,
enyém a ráció.
Ollóm alatt,
vörösen harsog
az elhagyott anyag,
hallod?
Ma rád szabom
magam,
és formára
harapom a szád,
idomulj
te is,
körbeszeglek,
kifeszült vitorlát,
akarom,
hogy szélbe fordulj,
s mint a valóság,
úgy nyikordulj, ha
akarom.
Szép vagy.
Aranyszép, mint
a beérett vetés,
életszép,
mint a friss,
szegetlen
kenyér,
a nevetés,
szabadszép,
szívdobbanásszép,
mint minden első
és utolsó alkalom,
verőfényes-bússzép,
mint
koraőszi
temetés után
a rög fölött csenddé
dermedt
koszorúhalom.
Halk halálszép.
Bőrön és a bőrön
innen,
odabent
arcod sincs,
szem-száj nélkül
ég csendes
alázattal
a minden,
az utolsó
megmaradt
ideál
a csontos ideák
között.
Napnézel,
én várok,
és hallgatok sötéten,
mint az árok,
baleset után,
hajamon száradó
agydarabokkal.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.01. @ 13:31 :: Nagy Horváth Ilona