Sonkoly Éva : Mese a Nyárról

P. Johannának és érdeklődő felnőtteknek…*

Mézédes szilvát majszolgatva ült Szeptember az út szélén egy terebélyes diófa alatt. Arcát különösen szép színekkel árnyalta a sárguló lombon áttetsző langyos napsugár.

      A fára akkor futott fel egy mókus, biztosan megkívánta a diót.

     

      Fájó lábbal, sántikálva közeledett az úton egy különös alak, árnyéka is alig volt, az is olyan elveszőben.

      — Ülj le, pihenj! — mondta neki Szeptember, amikor odaért hozzá.

      — Mennem kellene, már tegnap akartam, de eláztatott a vihar — sóhajtott a Nyár, s leült az árnyékban.

      — Tudom! — bólintott Szeptember, és messze dobta a szilvamagot.

      — Ne dobd el! — kiáltotta volna a vándor, de csak suttogni tudott.

      — Miért ne? Tudod mi lesz vele? Betakarja a szél, áztatja az eső. Télen pihen, tavasszal meg kicsírázik, aztán… de tudod te, pár év múlva ilyen finom szilvát terem. — Tenyeréből kínálta a szép, hamvas gyümölcsöt.

      — Az nem olyan egyszerű! Egész nyáron növekedni fog és az emberek majd sokat dolgoznak, hogy te kóstolgathasd — nézett rá megvet?en a jövevény.

      — No jó! Értelek, könnyű neked, Nyár barátom. Júniusban érkeztél, az akkori szép, hosszú napsugár ujjaiddal végig simogattad a búzatáblákat és már arathattak is. Pár felhőt tereltél a zöldségeskertek, gyümölcsösök fölé. Nézted, hogyan kapálnak az emberek, aratnak a gépek. Táncoltál, mulattál. Fürödtél a Balatonban. Lested a halászok zsákmányát, talán még etted is. Meghívtad a szelet a vitorlásokhoz, hogy száguldjanak, vagy épp kuncogtál szélcsend idején…

      — Az idei évben az nem így volt — emlékezett a Nyár.

      — Ugyan már, mindig csak panaszkodsz!

      — Hidd el, igazat beszélek, csak nézz körül! Egy napja vagy itt és mennyi körülötted a lehullott, sárga falevél. Nem volt itt semmiféle felh?facsarás, mert nem volt mit kicsavarni. A szél is dél felől jött, forró lehelttel, a nap meg csak perzselt reggeltől késő estig. Nézz rám! Hol van a régi szépségem? Zörgősre száradt minden csontom.

      — Megöregedtél, tudod három hónap az életed, tegnap vége lett.

      — Tudom — sóhajtott a Nyár —, de régen nem így volt. Emlékszem az augusztusi új kenyér illatától szinte erőre kaptam. Tánclépésekkel jártam végig az utolsó utamat. Érett gyümölcsöket szedtem a fákról, mosolygó szabolcsi almát haraptam. Makói hagymát gurítottam. Néztem hogyan főzik a kalocsai paprikát az asszonyok, milyen magasra akasztják szárítani, még hintáztattam is párat egy kis léghuzattal.

      — Ja, kérlek! Változik a világ, de most, hogy mondod… Áruld el nekem, mind megetted a dinnyét? Persze, nem is az történt, biztosan megkérted Lőrincet arra a csúf dologra. Emlékszem — suttogta — nagyon tudta, hova kell pisilni… tán’ most is?

      — Ha annyira akarod a dinnyét ne a földeken keresd, kedves Szeptember — a város felé mutatott — ott vannak az üzletek, tele külföldi gyümölcsökkel, van ott  dinnye is, nem tudom honnan, az áruházak nevére sem emlékszem… Lehet igazad, megöregedtem!

 

Legutóbbi módosítás: 2012.09.15. @ 11:20 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"