Mézédes szilvát majszolgatva ült Szeptember az út szélén egy terebélyes diófa alatt. Arcát különösen szép színekkel árnyalta a sárguló lombon áttetsző langyos napsugár.
A fára akkor futott fel egy mókus, biztosan megkívánta a diót.
Fájó lábbal, sántikálva közeledett az úton egy különös alak, árnyéka is alig volt, az is olyan elveszőben.
— Ülj le, pihenj! — mondta neki Szeptember, amikor odaért hozzá.
— Mennem kellene, már tegnap akartam, de eláztatott a vihar — sóhajtott a Nyár, s leült az árnyékban.
— Tudom! — bólintott Szeptember, és messze dobta a szilvamagot.
— Ne dobd el! — kiáltotta volna a vándor, de csak suttogni tudott.
— Miért ne? Tudod mi lesz vele? Betakarja a szél, áztatja az eső. Télen pihen, tavasszal meg kicsírázik, aztán… de tudod te, pár év múlva ilyen finom szilvát terem. — Tenyeréből kínálta a szép, hamvas gyümölcsöt.
— Az nem olyan egyszerű! Egész nyáron növekedni fog és az emberek majd sokat dolgoznak, hogy te kóstolgathasd — nézett rá megvet?en a jövevény.
— No jó! Értelek, könnyű neked, Nyár barátom. Júniusban érkeztél, az akkori szép, hosszú napsugár ujjaiddal végig simogattad a búzatáblákat és már arathattak is. Pár felhőt tereltél a zöldségeskertek, gyümölcsösök fölé. Nézted, hogyan kapálnak az emberek, aratnak a gépek. Táncoltál, mulattál. Fürödtél a Balatonban. Lested a halászok zsákmányát, talán még etted is. Meghívtad a szelet a vitorlásokhoz, hogy száguldjanak, vagy épp kuncogtál szélcsend idején…
— Az idei évben az nem így volt — emlékezett a Nyár.
— Ugyan már, mindig csak panaszkodsz!
— Hidd el, igazat beszélek, csak nézz körül! Egy napja vagy itt és mennyi körülötted a lehullott, sárga falevél. Nem volt itt semmiféle felh?facsarás, mert nem volt mit kicsavarni. A szél is dél felől jött, forró lehelttel, a nap meg csak perzselt reggeltől késő estig. Nézz rám! Hol van a régi szépségem? Zörgősre száradt minden csontom.
— Megöregedtél, tudod három hónap az életed, tegnap vége lett.
— Tudom — sóhajtott a Nyár —, de régen nem így volt. Emlékszem az augusztusi új kenyér illatától szinte erőre kaptam. Tánclépésekkel jártam végig az utolsó utamat. Érett gyümölcsöket szedtem a fákról, mosolygó szabolcsi almát haraptam. Makói hagymát gurítottam. Néztem hogyan főzik a kalocsai paprikát az asszonyok, milyen magasra akasztják szárítani, még hintáztattam is párat egy kis léghuzattal.
— Ja, kérlek! Változik a világ, de most, hogy mondod… Áruld el nekem, mind megetted a dinnyét? Persze, nem is az történt, biztosan megkérted Lőrincet arra a csúf dologra. Emlékszem — suttogta — nagyon tudta, hova kell pisilni… tán’ most is?
— Ha annyira akarod a dinnyét ne a földeken keresd, kedves Szeptember — a város felé mutatott — ott vannak az üzletek, tele külföldi gyümölcsökkel, van ott dinnye is, nem tudom honnan, az áruházak nevére sem emlékszem… Lehet igazad, megöregedtem!
