Győri Irén : Alfa hullámokon 2.

Ezt a fantasztikus, tudománytalan írást nem az élet, hanem a fantázia szülte, meg én! Ha valaki mégis felfedez valami életszagút az írásban az nem az író, hanem a véletlen műve. Olvassátok mesének. *

 

Közvetlen találkozásom még nem volt emberekkel, nem tudtam, milyen az. Nagyon kíváncsi voltam, mennyire lehetek ura újonnan szerzett tudásomnak. Eddig minden alkalommal egyedül éltem meg, és a tenyeremből, kényelmesen szemléltem a környezetem. Kellemes, és nagyon megnyugtató élethelyzetet értem el. Bíztam benne, vagyok olyan gyakorlott testelhagyó, hogy merjek bővíteni repertoáromon. Tartottam ugyan kísérletem kimenetelétől, de úgy éreztem, nekivághatok.

      Elhatároztam, meglátogatom szüleimet, egy határ menti álmos kisvárosban. Az esti időszakot választottam, amikor már a tévé előtt ülnek, talán nem leszek rájuk sokkoló hatással, nekik szokatlan, furcsa látogatásommal.

      Este kilenckor, szépen felöltözve lefeküdtem. Minden simán és rendben zajlott, aránylag könnyen sikerült alfába jutnom. Kezdeti bizonytalanságomat sikerült egészen, vagy majdnem egészen levetkeznem.

      Damilszálamra vigyázva, nagyon rövid idő alatt értem el szüleim házát. Jól ismerem őket, nagyon kiszámíthatóak. Anyu a tévé előtt ült, Apu pedig olvasott. A nagyothalló készüléke nem volt a fülében. Anyu egy román adót nézett, jókat mosolygott a filmen — nem is tudtam, hogy ért románul.

      Az nem volt tiszta előttem, hogy ők látni fognak-e engem, én mindent jól láttam és hallottam.  Apu szinte megrágta a szavakat, ahogy olvasott úgy mozogtak ajkai. Szemeit gyakran törölgette, na, nem a meghatottságtól. Szépkorára kórosan kitágultak a könnycsatornái, és állandóan könnyezett. Én megálltam a szekrény előtt, és néztem őket. Két idős ember, akik felett elzúgott egy élet, szépségével, mocskával, boldogságával együtt. Itt ülnek egymás mellett és mégis egyedül. Az volt az érzésem, nem érzékelik jelenlétem. Egyszer Anyu megszólalt.

      — Olyan érzésem van, mintha lenne itt valaki, olyan, mintha figyelnének!

      Mivel nem kapott választ, tovább nézte a filmet. Én nem mertem hangosan megszólalni, több okot is találtam, hogy hallgassak. Olyan kiszolgáltatottak voltak, olyan magányosak, és olyan törékenyek.

      Gondolatban megfogalmaztam mondandómat. Anyut egyre kevésbé kötötte le a történet, el-elmerengett, majd odahajolt Apuhoz és már majdnem megérintette, amikor Apu is letette a könyvet, és behelyezte a füldugót. Ránézett anyámra és azt mondta.

      — Itt van a lányunk, érzem, hogy itt van!

      — Én is éppen ezt akartam mondani, úgy hallottam, mintha köszönt volna!

      — Én is tisztán hallottam, pedig akkor nem volt benn a dugó a fülemben. Biztos, hogy ő volt az ő hangja volt — bizonygatta.

      Kissé tanácstalanok, és kissé riadtan tanakodtak. Én gondolataimmal azt üzentem nekik, hogy szeretem őket és mi is jól vagyunk. Nincs semmi baj, ne idegeskedjenek, látom ők is jól vannak. Még riadtabbá váltak. Néztek egymásra és nem tudták, igazán most mi történik velük. Később, amikor elmesélték az élményüket, azt hitték öregségükre egyszerre hibbantak meg. Apukám azonnal megígérte anyunak, hogy rövidesem utazik, és megtudja, mi történt velünk, mert valami van, az biztos.

      — Régen járt itthon a lányunk — mondta anyu.

      — Igen, elég régen, de hát dolgoznak, biztosan beszélgettek rólunk, és…

      — Ugyan már öregségedre jössz nekem ilyen hülyeséggel!, dohogott egy kicsit az anyu.

      — De hogy egyszerre, mind a ketten ugyanazt halljuk, az azért nem semmi, Mamikám!  — replikázott kedélyesen apu. Majd kissé lehiggadva visszatértek előző elfoglaltságukhoz.

      Ennél az utazásnál rájöttem, én ugyan érzem a testem, de rajtam kívül senki nem látja, viszont jelenlétem érzékelik agyhullámaimon keresztül. Ekkor eszembe jutott az, amikor elnevettem magam hangosan, és akkor támadtak rám azok a furcsa lények. Ha csendben mozgok, és nem teszek hírtelen mozdulatot, akkor nem teszem ki magam semmilyen kellemetlenségnek. Kicsit zavart, de meg is nyugtatott, hogy láthatatlan vagyok.

      Úgy döntöttem, teszek még egy kísérletet. Maradtam a csendes kisvárosban és leültem a parkban egy padra. Arra koncentráltam, hogy vegyenek észre. Rövidesen egy vidám fiatalokból álló társaság jött a parkba. Azt a padot, amin ültem, kikerülték, és ármentek a másik padra. Néztek felém, úgy látszott, látnak engem.

       — Szervusztok. Meg tudjátok nekem mondani, mikor megy az utolsó busz Kovácsházára?

       Összenéztek, és sajnálkozva mondták.

       — Ma már nem megy, csak holnap hajnalban a pesti.

       Gyorsan összeszedték magukat és elmentek, amikor mellém értek tisztelettudóan köszöntek. Ezek szerint ők láttak, igen láttak, mert én akartam, hogy lássanak.

       Tehát, ha azt akarom, hogy láthatóvá váljak, akkor az az én akaratomtól függ. Teljesen ura vagyok akaratomnak, testemnek.

       De hatalmas felelősség is ez a tudás, nagyon megfontoltan szabad használni.

 

 

 

 Folytatása következik.

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 170 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!