Tiszai P Imre : az ajtók záródnak

Nyomtatás

… az ajtók záródnak

Korán ébredt, pedig dolga ma tényleg semmi, kettős ünnep lévén. Hanyatt fordult az ágyban és nézte a mennyezetet. Megpróbált az itt-ott már felfeslett tapétára valamilyen képet „rajzolni”, de a fehér alapon szürke minták most is lehangolták.

Régebben arra gondolt, hogy égszínkékre színezi át és egy nevető napot fest a közepére, de valahogy soha nem jutott el odáig, most meg már nem is akarta.

Ha lehunyta a szemét fekete felhőkkel terhes kép jelent meg előtte, egy sötét világ. Mintha lebegett volna a semmiben az ég és a pokol között.

– – – –

Húsz éve vezette már a föld alatt a szerelvényeket. Ma is, mint minden nap, a már este elkészített termosz kávét és a szokásos hét szendvicset pakolta a táskájába. Ez a hetes szám talán valami babona volt, mert legtöbbször négy-ötöt ha megevett a műszak alatt.

Elmosolyodott azon, hogy sok dolog van a világban, ami nem változik a generációk változásaival. Emlékezett, hogy kislányként mennyire várta a gyárból hazajönni az édesapját és rögtön átkutatta a táskáját a maradék vajas- vagy zsíros-kenyér után és milyen örömmel majszolta el. Édesapja ilyenkor megsimogatta a copfos buksiját. Együtt nevettek.

Kisebbik lánya már tizenegy éves volt, de épp úgy mint ő valaha, kutatott a táskájában ha hazaért a műszakból. Még a tükörben megnézte magát, aztán benyitott a lányok szobája, csendesen, hogy ne ébredjenek fel.

Bezárta maga után a lakást és elindult.

Sóhajtott, valahogy fájni kezdett özvegysége. Nem a „férfit” kívánta már régóta, csak egy társat maga mellé.

Még nem hajnalodott. A néma éjszaka ölelte, míg a szolgálati villamost várta a megállóban.

——-

A férfi a fürdőszoba tükrében nézte a „nyúzott” arca sápadtságát. Csak a kék szeme nem öregedett meg,   épp úgy, mint fiatalon, akár, mint két kék láng világított.

Elmosolyodott. Eszébe jutottak a régi idők, amikor minden napfényes volt.

Gondolkodva végigsimította az arcát és érezve a borostákat sóhajtva nyúlt a Braun után.

——-

Az első járatot vitte Kőbánya-Kispestről Újpest felé. Még alig volt utas. Jórészt a diszkókból hazatartó fiatalok hangoskodtak és néhányan mások, nagy bőröndökkel, akik biztosan Ferihegyről jöttek idáig vonattal.

Nem szerette az ilyen ünnepi munkát.

Karácsonykor a második napon az utolsó járattal tette le a műszakot, most húsvétkor pedig kezdő volt.

Örült, hogy hétfőn nem dolgozik, akkor több a részeg.

De nem is ettől félt a legjobban. Három éve történt a Blahánál, hogy amikor az alagútból kiért a peron kezdetére és kezdett fékezni, egy fehér ballonos középkorú nő szinte nekiugrott a szerelvénynek. Esélye nem volt a túlélésre, szinte szétkenődött a kocsin. Őt leváltották. Órák múlva tudta abbahagyni a sírást. Hat nap rendkívüli szabadságot adtak neki és hat hónapig havonta kellett felkeresnie a cég pszichológusát.

——–

Úgy döntött, csak csavarog egyet a városban. Szegényes ruhatárát átnézte és egy kopott kordbársony fehér nadrágot vett fel egy feliratos pólóval. 23 fok volt, nem fog fázni. Közel lakott a Blahához, először a téren ült le. Nézte a galambokat, ahogy a lábak között ugráltak nem félve az emberektől. Pár néger nevetgélt egy padon, a kőszegélyen pedig cigányok ültek és táskából ettek, hozzá műanyag flakonból itták a „műtrágyás” bort.

Pár gyerek futkosott. A körúton se volt nagy forgalom, csak a villamosok csattogtak és néha egy-egy mentő száguldott el.

Lassan felkelt és leballagott a metróhoz. Úgy döntött szétnéz ott is. Felmegy a nyugatiig. A vasútállomáson mindig van valami érdekes dolog, délig elüti az időt.

——-

Már a sokadik fordulót tette meg. Unalmas nap volt. Inkább arra kellett vigyáznia, hogy ne „előzze” meg a menetrendet, mert a ki-beszállás a kevés utas miatt gyors volt. Többször is állt még fél perceket, hogy pontos legyen.

——–

A megállóban alig voltak. Szokása szerint a tilos gumin állt. Valahogy mindig így csinálta. Lázadás volt ez a szabályok ellen? Ki tudja. Neki jól esett ez. Így akarta. Ha rászóltak a hangosbemondón, akkor visszább lépett, de nem sokáig. Egy-két perc és ott állt újra a peron szélén.

Most is így tett.

Türelmetlen volt. Ritkábban jártak a járatok, és ahogy a tábla mutatta még nyolc perc volt a következő szerelvényig.

Valami furcsa érzés támadt benne. Vágyott a száguldó szerelvényt látni. Érezni a menetszelet. Mint mikor a zuhanás léghuzata vág az ember arcába.

——–

Közeledett a Blahához. Ilyenkor mindig összeszorult a gyomra, már nem is tudatosan csak az ösztönei érezték a régi eseményt. Hónapok óta eszébe sem jutott.

——–

Meghallotta a szerelvény egyre erősödő hangját. Érezte a menetszelet. Az arcát a szélbe fordította és valami furcsa hullám futott át rajta. Mintha nem a vonat érkezett volna felé, hanem úgy érezte, hogy ő suhan az alagútban. Csodálatos érzés volt.

——–

Amikor meglátta a férfit a peron peremén már tudta, hogy a történet megismétlődik. Nem sikoltott fel, a vészféket kapcsolta és higgadtan nézte, hogy az alak valami természetellenesen nem ugrik, csak lassan dől befelé. Nem csapódott a kocsinak. Abban a pillanatban ért a sínekre, mint amikor a szerelvény is.

Nem siklott ki a kocsi. Csak döccent néhányat, ahogy szétvágta az élő testet és pillanatok múlva egy halott maradványait hagyta hátra.