Ideális pár lennék magammal,
mert mindig hagynám békén, hogyha kell;
olykor próbálnám fölizgatni, de
éppen csak annyira, mennyire kell.
Irodalomról sosem beszélnénk,
nem akarnánk összeveszni azért
sem, mert a véleményünk azonos,
és lesújtó, mivel minden szembe
megy, amire gondolnánk: na ezt nem.
Talán lelkiismeret-furdalás
lenne bennünk, mert nem elég írni,
még élni is akarnánk – bár inkább
virtuál, s ahhoz is annyi eszköz
kéne, marad hát a poétiká:
felturbózott én, élveteg, szabad,
ki folyton kötöttségért protestál;
állatként kér?dz’, legel múlt füvén,
vagy formabont, izzad, vajúd magányt.
Hát elviselni hogy; háttal kezdni
magvas mondatot – a nyelvtannal kell
birkózni szünetlen – hunyásszon meg,
ha nagyvégre végül megszólalok.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.18. @ 21:50 :: Petz György