M. Fehérvári Judit : Felejtsd el a nevét!

liliképek *

 

Ketten ugyanabban a házban éltek, míg a harmadik is csak néhány háztömbbel arrébb. Tizenkettő, huszonkilenc és harminchárom évesek voltak, s mindnyájan férfiak. Nem. Tévedek. Gyerekek. Őszinte, tiszta gyermekek, hiszen velük maradt az idő.

     Ádám Down-kórosként látta meg a napvilágot, noha az édesanyját biztosították arról az orvosok, hogy egészséges újszülöttnek ad majd életet, mert a fogantatás körül zavarok támadtak a házasságában, s valójában pontosan ő sem tudta azt, hogy hogyan és mikor is termékenyült meg.

     János oxigénhiányos állapotban született. Magzati pillanatai ugyan oly gyorsan elteltek, hogy az önfeledt lubickoláson, s a halak szeretetén kívül nem is igen futotta többre az elméjéből, s mert szülőanyja úgy ivott, mint a gőte, sejteni lehetett, hogy baj lesz a gyerekkel, de ez csak az apát érdekelte. Később aztán őt sem. Így történhetett meg az, hogy a fiú nem ismerte meg a pénz értékét, sem azt, hogy milyen a vele hasonló korúak társasága, csak fel-le sétálgatott a lakópark utcáin, s minden egyes napon kigyalogolt a tőlük nem messze lévő főútig, hogy kamionokat nézegessen, vagy pecázni járt az apjával, ha az ráért. Az akvárium volt a mániája. Levegőztető meg bujkálók és világítás továbbá a halak. Olykor órákig is elnézte őket, külön is felismervén és nevükön szólítván mindegyiket.

     Péter vakítóan tengerkék szemei fölött hosszú szempillák vetettek időnként fekete árnyékokat, ahogyan fel, s alá sétált fülében a hadsettel, amelyből a külvilág számára is harsogóan üvöltött a zene. Napi több ezer lépés céltalanul előre és hátra. Paranoiás szkizofrénia.

     Hogy a lakókörnyezetükön kívül mi kötötte össze ezt a három embertő Talán a gyermeki kíváncsiság? Nem. Még foglalkoztatókba sem jártak, s gyakorlatilag az utca nevelte őket, mert a nevelőapák és anyák oly sűrűn váltották egymást a házuk tájékán, miképpen az út menti kövek, amelyek fel-felpattannak néha a lábaink alatt, ha beléjük rúgunk.

     Karácsony tájékán ők voltak azok, akik sokkal több szaloncukrot kaptak, míg húsvétkor az ő zsebeikben dagadozott a legtöbb tojás is. Az emberek úgy gondolták, adniuk kell nekik abból, ami az ünnep fénye, s megkönnyebbültek valahányszor ajtaikon kívül tudták őket. Hogy a szeretet, az odafigyelés a valódi békesség, ez eszükbe sem jutott. Noha ezek a fiatalok telve voltak örömmel. Ádám ugyan néha érthetetlen módon hiperaktívvá vált, s bőszen köpködött és anyázott, majd megszelídülve mindenkit megsimogatott, s azt suttogta az öregek fülébe, hogy: „Szeretlek!”. A fiatalabbak messze elkerülték. Féltek tőle.

     Jánostól a huszonkilencedik évében egyik pillanatról a másikra elvették az addig 100 százalékos rokkantnyugdíját, s nem azért, mert az járadékká alakult, hanem, mert egyáltalán semmiféle orvosi papírt nem vittek a felülvizsgálatra, mert az apja azt gondolta, hogy csak rá kell nézni, hiszen sánta is, lökött is, ordít is, ha meglát egy fehér köpenyt, s akkor meg minek hurcolássza ész nélkül. Ettől kezdve a fiú elveszítette szobatisztaságát. Még a pelenkáit is a szomszédok adták össze, mert ez egy olyan környék volt, ahol nem az egészség, hanem a betegség dominált. Az apja persze üvöltött vele, hogy nem elég, hogy hülye, még ez is, s, ha nem változik meg azonnal, s nem hoz pénzt a házhoz, beadja egy intézetbe. A másodfok eredménye a mai napig függőben van.

     Péter csak lézeng, s, ha nem kapja meg időben a neuronokat lassító injekcióit, még éjjel is becsenget mindenhova, hogy adjanak már neki egy szál cigarettát, majd visszaadja, ha az anyja Svájcból olvasót hoz neki húsvétra, mert azt biztosan el lehet adni az ócskapiacon, s az árából csak jut nikotinra is. Vele mindaddig semmi baj nem volt, míg a szülei el nem váltak, de aztán egyetlen pillanat alatt összetört. Fejtartásában is van valami mélységesen szomorúságos, ahogyan mindig csak lefelé les vagy elnéz az emberek mellett.

     Egy pénteki napon történt, hogy ők hárman megszöktek. Úgy hitték, a város külterületén lévő lakópark impulzusainál van valami fenségesebb és szórakoztatóbb, s ezt a városközpontban kell keresni. Miután a szüleik, nevelőszüleik régen nem figyeltek már rájuk, s megszokták, hogy állandóan az utcán csellengnek, egy ideig senkinek sem tőnt fel a hiányuk. Pénzük meg úgysem volt soha, így aztán senki sem gondolta, hogy eltűnhetnek. Mert mi ez, ha nem menekülés? Az otthon lévő megdöbbent lakosok egytől egyig keresni kezdték őket. Ki gyalogosan, ki autóbusszal, volt, aki kerékpárral, mások meg személygépkocsival. Csakhogy senkinek sem volt arról fogalma, hogy merre is menjen, mert többféle irányt is meg lehetett célozni. Végül a vasútállomás épületében a román származása miatt Drac Tepes névre keresztelt egyik szomszéd, Isai Duru talált rájuk. Ádám éppen hangosan magyarázott, s minden egyes szem rászegeződött. Vonatokról beszélt és távolságokról, meg utakról, amelyek valahova a felhők fölé vezetnek és ott élnek a halhatatlanok, akiket Angyaloknak nevezett. Azt is mondta még, hogy nem érti, miért kell ennyi büfé és mindenféle bolt egy olyan helyre, ami csak tranzit (Talán maga sem tudta a szó jelentését…)… Néhányan csodálattal hallgatták és elszégyellték magukat, míg mások ujjal mutogattak rá, s arra céloztak, hogy „milyen kár, hogy így született, meg szegény szülei”… János a WC-ben lévő csapokat nyitogatta, s mosolyogva nézte, míg egyre feljebb és feljebb emelkedett a víz szintje, Pétert pedig a peronok közül kellett összeszedni, mert három galambot kergetett, akik tőle alig néhány lépésnyi távolságban morzsákat szedegettek…

     Amikor hazaértek, egy egész tömeg csoportosult köréjük. Egymás szavába vágva magarázták, hogy nem szabad ilyet csinálni, s ígérjék meg, hogy nem mennek ki többé az utcából sem felnőttek nélkül. Azt már senki sem hallotta, hogy János csöndben megjegyezte: „A karóba húzó talált ránk, ők nem tudják… Tepes, Tepes, Tepes… Ha új életet szeretnél, felejtsd el a nevét, mert ő jó… ő az én igazi édesapám.”

 

 

M. Fehérvári Judit

Debrecen, 2012. április 1.

Legutóbb szerkesztette - M. Fehérvári Judit
Szerző M. Fehérvári Judit 168 Írás
2010. karácsonyáig középiskolai történelem-orosz- magyar-tánc -és drámapedagógus voltam, aki akkor egy művészetoktatási intézményben próbálta átadni mindenféle tudását. Ez volt életem második munkahelye. Az első, a volt alma materem, egy Vegyipari Szakközépiskola, mert az egyetlen napig sem űzött alapszakmám általános vegyész. Akkor, 2010 év végén elhatároztam, hogy belevágok az ismeretlenbe... Jelenleg pedagógiai szakmódszertani cikkeket írok egy újságnak. Az irodalom felüdülés és kikapcsolódás, rejtvény és néha megoldás is, de sajnos egyre kevesebb időm van rá, s minél inkább belemélyedek, annál inkább rádöbbenek minden hiányosságomra. Ez néha aztán földhöz is vág... Meg a gravitáció... Ennél többet nem szoktam elmondani magamról, s ezt is azért tettem, mert ma ilyen kedvemben voltam... Debrecen, 2012. március 31.