Éles Attila : Első locsolkodásom története

*

 

 

 

Nyolcéves voltam, amikor először engedtek el locsolkodni Húsvét második napján. Édes emlékű nagyanyám készített fel. Ünneplő cipő, fekete nadrág, fehér ing. Az ing zsebében néhány frissen vágott rövid szárú nárcisz és egy tulipán. Az egyik zsebembe dugott egy emlékezetesen rossz illatú orosz kölnit, a másikba egy nylon szatyrot a tojásoknak. Mikor kész volt az öltöztetéssel, megnyálazott ujjaival még igazított az elfeküdt hajtincseken, aztán elmondatta velem a locsolóverset, és mikor meggyőződött róla, hogy nem hozok szégyent rá, a fülemhez hajolt:

— Ne igyál! — súgta, hogy anyám ne hallja meg. Nem értettem mire gondol. Akkor még nem, ugyanis a haverokkal, akikkel már egy hete a locsolást terveztük elhatároztuk, hogy annyi sonkát, szendvicset meg sütit fogunk enni amennyit bírunk, és töménytelen mennyiségű MÁRKA üdítőt iszunk, ami csak ünnepekkor váltotta fel az asztalon a bodza vagy málnaszörpöt. Szóval, épp ilyesmire készültünk: eszünk-iszunk, amennyi belénk fér. Ezért ijedtem meg nagyanyám mondatától, szomjan fogok halni, de mindegy majd megoldom, legfeljebb azt fogom mondani, ha hazajöttem, hogy csak egy üdítőt ittam.

Kirohantam az utcára, szóltam a többieknek, hogy bejöhetnek, ők meglocsolták családom nő tagjait, még a kétéves húgom is kapott pár csepp pacsulit, aki nem volt ettől túlságosan boldog, de egész felnőttesen tűrte az indokolt körülrajongást részünkről — nő volt ő is, csak még apró. A többiek bekaptak pár szendvicset, olyan zsúrkenyeres, vajas, uborkás, főtt tojásos fajtát. Ittak rá szörpöt (nálunk nem volt üdítő és a többieknél sem, de tudtuk, hogy vár ránk valahol ilyen csoda), aztán indultunk Kocámékhoz — polgári neve, Flórián vagy Flóri — aki a becenevét arról kapta, hogy egyszer hallottuk, ahogy a disznójukat kocámnak szólította, amit mi humorosnak találtunk. Náluk is meglocsoltuk a „lányokat” majd szendvics, szörp, Flórián anyukája kezünkbe nyomott egy-egy hagymahéjjal vörösre színezett tojást. Megjegyzem, nálunk is volt tojásosztás, de nekem nem adtak, nagyanyám azt mondta, hogy majd megkapom, ha hazaérek, legalább nem töröm össze. Ezután Kisnagyhoz indultunk, aki egyébként Peti volt, és a kisebbik Nagy. Mari néni fogadott bennünket, harsány jó kedélyű asszony. Kérdezgetett az iskoláról, mintha most hallaná először, de mind tudtuk, hogy anyáink összejárnak és kitárgyalnak bennünket. Mivel nem tudtunk újat mondani, így hamar véget ért a látogatás, indultunk gyalog a következő állomás felé. Először úgy volt, hogy Buksiékhoz — egyébként Gabi — is elmegyünk, de azt mondta, oda most nem kell menni, mert áll a bál, a faterja nagyon korán kezdte a locsolkodást, és nem üdítőt ivott, most otthon van és hőzöng. Hát oda most nem mentünk.

A tervünk az volt, hogy először az osztályunkba járó számunkra közömbös lányokat látogatjuk meg és a végére hagyjuk a szívünknek fontosakat, amiről a nap végén kiderült, hogy nem volt túl jó ötlet. Jöttek a lányok sorban, mindenütt sonka, szendvics, süti és szörp vagy üdítő. Bevallom én az ötödik hely után már nem nagyon kívántam semmit, de tartottam magam a megállapodásunkhoz, ettem, ittam mindenütt. Közben szépen gyűltek a festett tojások is, egyszínűek, mintásak, a modernebbek matricával díszítettek, ami akkor szenzáció számba ment, és egy helyen csoki tojást is kaptunk, az biztosan külföldről volt. Ingünket teletűzdelték jácinttal, nárcisszal, viccesen néztünk ki, de senki nem nevetett, Húsvétkor ez volt a szokás. Tizenhét lány járt az osztályunkba, Buksinak nem volt választottja, aki tetszett volna, így három lányt hagytunk utoljára. Már erősen délután volt, és ugye a felnőttek is túlestek a locsoláson, így mire Kocám szíve hölgyéhez értünk — aki persze nem tudott e megtisztelő címről —, addigra hazatért a lány édesapja, aki dolgos agrármunkásként kereste kenyerét, ahogy azt akkoriban mondták.

Illendően köszöntünk, elszavaltuk a versikénket aztán meglocsoltunk mindenkit, akit illett. Asztalhoz ültünk és elhangzott a szokásos mondat:

— Mit isztok, fiúk? — kérdezte az édesapa és mi egyszerre vágtuk rá, hogy üdítőt, ha lehet és kérdés nélkül még annyit, hogy enni nem szeretnénk. Az asztal körül úgy ültünk, hogy Kocám éppen a lánnyal szemben kapott helyet, és leplezetlenül bámulta őt. Az apa ezt szúrhatta ki, és egyenesen nekiszegezte a második kérdését:

— Nem isztok egy kis jófajta házi pálinkát?

Meghűlt bennünk a vér, hirtelen szólni sem tudtunk.

Most, mint a felnőttek, pálinkát ihatnánk — futott át az agyamon, de győzött a józanész és hárman egyből rávágtuk:

— Nem, köszönjük! — Kocám valamiért hallgatott, majd tőle teljesen szokatlan hangon, olyan felnőttesen azt mondta:

— Én kérnék egy kupicával. — Flórián belevörösödött a mondatba, de keményen állta az apa szúrós tekintetét.

— Ez az fiam, csak emberesen! — szólt az öreg, a semmiből két kis poharat és egy fél literes üveg pálinkát varázsolt elő, majd öntött a két pohárba. Felvette az egyik centest — ami a három centiliteres pohár köznapi neve volt —, és Kocámnak nyújtotta, a másikat megtartotta magának.

— Isten, Isten, boldog ünnepeket! — mondta majd egyetlen hajtásra kiitta a poharat. Flóri ugyanezt mondta és ugyanúgy itta meg a pálinkát, amitől az amúgy is vörös feje szinte ellilult, homlokán azonnal kövér izzadtságcseppek jelentek meg, és köhögési rohamot kapott.

— Jóféle mi? Én magam gyűjtöttem hozzá a szilvát — mondta a lány apja, és két hatalmasat ütött Flóriánunk hátára, amitől a köhögése hirtelen abbamaradt.

Több szó nem esett a pálinkáról és úgy általában sem, Flóri végképp nem szólt semmit és már a lányt sem bámulta, csak nézett maga elé. Közben a pír eltűnt az arcáról és átvándorolt a füleire, egészen mókásan nézett ki. Hamarosan búcsúztunk, és ahogy kiléptünk a kapun, minden megváltozott. Kocám lábából kiment az erő, dülöngélt és értelmetlen dolgokat zagyvált össze. Buksi mondta, hogy az ő apja is pont ilyen, amikor be van rúgva, és meg kell mosdatni hideg vízben, mert az ő anyja is ezt szokta az apjával.

 

Akkoriban az utcák tele voltak törpe kutakkal, hogy azok is tudjanak vizet venni, akiknek nincs bevezetve a házukba. Elindultunk a két lány felé, akik szerencsére nagyon közel laktak egymáshoz, és akik közül az egyik az én szerelmem volt — persze nem tudott erről. Minden kútnál megálltunk és mosdattuk Flóriánt. Virágaink lehulltak, tojással teli szatyraink hol a kerítésnek, hol a térdünknek koccantak, tartalmuk összetört, úgy nézett ki, mint a tojássaláta. Mi ketten Petivel beszaladtunk az imádott lányokhoz, csak locsolás volt, se evés se ivás, se beszélgetés, siettünk, mert ránk esteledett. Buksi hőségesen őrizte addig Flórit, aki miután megszabadult gyomra terhes tartalmától, egyre jobb színben volt, és már kezdett összefüggő mondatokban beszélni. Együttes erővel még párszor hideg víz alá dugtuk a fejét, mivel épp a falu másik végén laktunk, és mire hazajutottunk, már csak szürkés arcszíne árulta el, hogy korábban volt némi gond vele. A szüleinek azt mondtuk, hogy biztosan elrontotta a gyomrát. Mikor végre én is hazaértem, nagyanyám várt a konyhában. Végignézett rajtam és ennyit mondott:

— Jó, hogy nem vitted el a tojást, az legalább megmaradt — és nevetett olyan jóízűen, hogy én is kedvet kaptam.

Átöleltük egymást, úgy kacagtunk még percekig.

Legutóbb szerkesztette - Éles Attila
Szerző Éles Attila 68 Írás
Csak írogatok, az esélytelenek nyugalmával.