Boér Péter Pál : Portéka

Nemrég még híres volt a gainai Leányvásár. Azon vidéken a népesség szétszórva lakott, és ritkán érintkeztek egymással. Leányvásárkor viszont nagy számban gyűltek össze a környékbeliek. A tömeges leánynéző alkalmával a gyors megegyezést követően a leánykérésre, sőt az eljegyzésre is gyakran már a helyszínen sor került.

 

Talán megszívlelte a bús havasi kürtök völgyeket zengető visszhangját, az az aranytyúk, a bánya mélyén, mely valamikor, réges-régen kikáricsált belőle, s letelepedett a hegytetőn. Ha az öreg Ioane bácsi, nem látja és nem adja közhírré, tán sosem tudódik ki és marad a kényszerű elválasztott kétoldali cölibátus, nemtől független változata.

 

 

De miután mégis csak, keserves munkával, a vén kucsmás fejű – jobb és bal szomszédjához átballagva – tudomásul adta a hírt, mindenki megvilágosodott. Igaz fél napig járt mindkét irányba, mert nem sűrűn lakott településen élt ő. Neve is volt, de senki nem tartotta számon, hiszen egymástól hegyek és völgyek szeszélye, irdatlan távolságra szorította az ott lakókat. Aztán a pletyka szájról szájra járva évek alatt, az örömhír még inkább, mert ez a hegy, csakis a Tyúk-hegy lehet, (Muntele Gaina). Nem kellett falutanács, röpgyűlés, sem szavazás, a kürtök kesergő hangja, Móc földön most az egyszer örömöt zengett.

Dumitru, öregapjának sokszori öregapja meséiből ismerte a kezdeteket, de Floaréjával maga is ott találkozott, s most, mikor ebben a hegyeken táncot lejtő, bús fuvallatú szellős világban Rodica lányuk odacseperedett, eljött az ő ideje. Fiút nem nagyon látott, saját tizenegy éves Radu öccsén kívül, de megrettent a házhagyás gondolatától is.

– Apám, kislyány korom óta mögtanultam minden munkát és anyámmal vetekedve dolgozom egész nap. Mit ártottam, hogy valami hegyre akar száműzni. Ott, a sötét

csúcson túl kettővel, mikor a téli patakba szakadt alattam a jég, sem rázott úgy át a hideg, mint most, nyár derekán ez a ki nem érdemelt, keserves utipasszus.

– Te csak légy nyugodtan lyányom, ha anyád akkor nincs a hegyen, most sehol sem lennél!

– Hát ídesanyámat is száműzte Traian nagyapám?

– Ez nem száműzés Rodica, de minek fűzzem a szót, úgysem értenéd.

– Ídesapám, én nem is akarom érteni, inkább maradnék… Ha kell, fele annyit eszem, kiköltözöm a csűrbe, vagy a padlásra, de ne űzzön el háztól!

– Floare, készítsd elő a lyányt, hogy rendes portéka legyen, mert annál szégyenletesebb nincs, sem apának, sem lányának, ha nem akad vevő. Tedd rá a legszebb katrincáját, még a bocskorszíját is fényesítsd ki, hogy olyan legyen a hegyen, mint a legszebben kinyílt virág! Keresd elő a hímzett blúzait és a rokolyái közül válasszátok ki a leges-legcsábítóbbat. Olyat, hogy az összes legény brauja (öve) szétpattanjon, ha csak meglátja.

– Mit akar énvélem ídesapám? – uralta aggodalmából pánik, a pirospozsgás, hátrakötött kendőjű, dús ajkú, fekete hajú lányt – Én már az sem bánom, ha ennem sem ad, csak ne űzzön el!

– Te Floare, ha jól emlékszem ez a lány már tizenhét éves, de még nem látott legényt.

– Nem is akarok apám!

– No, holnap majd látsz, s nem a te lyányfejed mosolygó búgása szabja meg az élet menetét!

Hajnalban keltek és Rodica, a hegy neve után, magát tyúknak érezte, akit csak úgy fognak és levágatlanul eladják. Nagy búbánat keservvel lépdelt szülei után patakokon, hegyoldali zugösvényeken át. Még sajgott szívében az otthagyott világ, de remélte, hogy egy olyan csúnyaságot mint ő, senkinek sem jut eszébe megvásárolni.

Felértek a hegyre, melyhez hasonlót korábban nem látott. Bár tudta, hogy erre, arra vannak szomszédaik, az egyiknél egyszer járt is, ahonnan előző évben tűnt el Irina barátnője. Nem sokáig barátnősködtek, mert egy látogatásra futotta csak, de a havasi kürt búgó hangján valahonnan meghallotta, hogy örök barátnőséget fogadott Irináját, más tájakra repítette a szél. Néhány hónapokig félt is, és a szellő lebbenésekor belekapaszkodott egy-egy fába, nehogy Irina sorsára jusson.

S most itt van ezen a hemzsegő hegyen. Ennyi ember, talán nincs is az egész világon, godolta, de hát saját szemével látta.

– Lyányom, mosolyogj, hogy szép légy! – mondta az anyja.

– De minek anyám? Eleve ocsmány vagyok és haza szeretnék menni!

– Gyereket akarsz?

– Jaj, olyan kis aranyos volt az öcsém, még pufók két-három éves korában… Most elkanászodott… Az nagyon szép lenne!

– No egyet megígérek, ha szépen mosolyogsz és délcegen tartod magad, ebben a gyönyörű virágmintás, tarka blúzodban, nincs legény, aki el ne vinne. Mert a gyerekhez legény kell ám!

– Ezt sosem gondoltam.. Már nem is biztos, hogy olyan nagyon szeretnék gyereket!

Hát üsse kő alapon, azért gondolkodóba ejtette az a babusgatni való, gügyögő kilátásba helyezése, hiszen a pici állatokat is nagyon szerette. Kendőjét levetve mosolygott bele az ég kékjébe.

Mindjárt az első percekben három vevő is ajánlkozott. Egy nyalka, szemrevaló legény, akit már nem is bánt volna Rodica. Naphosszat elszemlélgetné. Egy köpcös kövér és egy nyápic.

– Asszony, te maradj a lyánnyal, majd én beszélek!

A férfiak odébb vonultak és teljes kölcsönösség alapján, a szerelem legfontosabb kellékeit kezdték el alaposan taglalni. Tisztázták kinek mekkora havasi legelője, hány marhája van. Dumitru is elmondta, hogy így, öregecskén, negyven évesen, az ő harmincnyolc éves babajával (vénasszonyával) mekkora kaszálót, hány tehenet, birkát és egyebet tud magának és persze nem utolsó sorban, egy eladó tyúkot Rodicat.

A nyalka legény apja három tehenet, a köpcösé négyet, a nyápicé ötöt ajánlott. De Dumitru bát sem ejtették a fejére, hiszen a hegyi élet kemény, a girhesek nem bírják, csak a nagydarabok és a köpcösek. Így köszönte az öt tehenet, a négyet ajánlóval parolázott le.

– Jöjjenek, most már ismerjék meg egymást, a fiatalok is, így egy héttel a házasságkötés előtt. Lyányom, Floare gyertek ide. Te menj és beszéld ki magad ezzel a daliával!

– Ez a kis köpcös kövér?

– Üss a szádra te, különben én csapok! Floare, te néhány lépéssel mögöttük menj, hogy hülyeséget ne csináljanak, ne kerüljetek ki a szemem szegletéből!

Rodica már nem nagyon örült és végképp nem akart gyereket, legszívesebben kikaparta volna a nyakáig érő, méter széles vállú egybefej, kis pocakos jövendőbelije szemét.

– Majd jókat röhögök rajta, ha úgyis el kell mennem – gondolta. Bár mire végigsuhant fejében az ötlet, le is beszélte magát róla, hiszen ha anyja egyetlen rossz szót szól, a még oly jámbor Mitre ( Dumitru) is akkora pofont sóz le neki, amiért nem éri meg a csatarálás. Aztán egy hétig zúg a füle, ilyen sors jár neki, mint egy tyúknak

ezen a Tyúk-hegyen.

– No, megkötöttük a vásárt. Most még hazajöhetsz, jövő héten, lent a nagyvölgyi templomban megkötitek a frigyet és onnantól ez az ember az urad. Hogy is hívnak fiam?

– Dorinnak, ipamuram!

– No, Dorin az urad! Megértetted?

– Ídesapám, bántottam egy szavammal is?

– Ne járjon a szád, ha jót akarsz és Floare, te se lepcsesszájúskodj! Fogd, és mondd meg neki, máskor sem, de most végképp nincs apelláta. Különben sem leszünk messze egymástól, évente akár egyszer-kétszer is találkozhatunk, mert a nagy sötét hegy mögött, másfél nap járásra lakik csak. Ilyen szerencséje is csak neki lehet, magyarázd el, becsülje meg a különös jó sorsát. Jártam arra nem egyszer, gyönyörű vízesések dagasztják azt a kis tavat ahol lakni fognak. Magyarázd el azt is, hogy eszébe ne jusson engedetlenkedni, szégyent hozni maga és a mi fejünkre, nem olyan családból való. Hallod a kürtöket? Épp most adják hírül a hegyek népének először, most másodszor és harmadszor a megkötendő házasságot. Máshol, ahol közelebb laknak egymáshoz a földiek, megengedhetik maguknak a luxust, hogy hetenként hirdessék ki a templomban. Mi ezt ilyen egyszerű, könnyed módon tesszük. Nos, iramodjunk, egy jó uzsonnázás után sötétedésig haza is érünk. Jó vásárt kötöttünk, csak hogy tudd, te hűtelen leányzó.

Rodica végigkönnyezte a haza vezető utat és az egész türelmi hetet, majd szófogadó hegyi lányként tudomásul véve a közben megtanítottakat, hűséget esküdött a pár percig látott, köpcös Dorinnak, akivel tizennyolc év után megjárta ugyanezt az utat, ugyanarra a hegyre, saját lányával.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/