Üde gyermekarc
a tekintetemen csüng;
– de gyönyörű
fülbevalója van a néninek,
az egyszer biztos -,
óhajtó a sóhaja,
nevetése valóban
gyöngyből van
kikövezve,
csillog,
az igaz,
ezt még a törvény
sem tilthatja meg.
Leküzd a részlehajló
nézet, utadat állja
a rend, ezernyi
káoszszemcsével kell
szembenézned.
Büszke öntudatba
öltözött köszönöm
Istenem,
ígéretem
kontyba tűzdelem,
nem marad
bevégezetlenül.
Tavasztól hangos
a kilátástalan abrak,
jöjj,
gyere,
jöjj el,
a búzamező közelébe,
ott leszek a társad;
Vihar belőlem
szakítson elöregedő
levelet, a kérdéshez
nyíltan érkezik
enyhet adó felelet:
egyek vagyunk.
Elfojtott szóként,
harapdálod
fásultságomat.
Úgy illansz ki
a számból, amennyire
szégyened ólomsúlya engedi.
Lebénult idegeimet
magad
után
vonszolod.
Hahotázva
kiálts föl az Úrnak,
szisztematikusan,
minden kötődés nélkül,
kívánom:
áldjon meg az ég,
áldjon meg az Isten!
Kificamodott lábú,
könnyűségbe gyűrt,
türkiz nyoszolyám légy.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.10. @ 13:44 :: Horváth Nóra
