Nagymama, erős szemüveg mögül, kendő alatt őszbe vált, hajdani fekete hajával, a szívet is csiklandozó illatú, saját receptű, sárga teát főzött. Valószínűleg, a legegyszerűbb recept volt, de senki olyan ízűt, annyira finomat nem tudott volna kihozni belőle.
Nem sokat ült, akkor is csak mások kedvéért. Kemény, vastaglapú, ősrégi fényképek egymásra rakosgatásával, naponta járt vissza a múltba. Akkor még sarkantyúkat összevágó, kardot viselő katonák, nyalkán köszöntötték, vasárnapi promenádjukon.
Leveleket forgatott, melyeket talán már kívülről ismert, és mindennek megadta a módját. A reggeli, ebéd, vacsora, ma már meghatározhatatlan kellékekkel megrakott asztalnál zajlott, ahová mindig ő telepedett le utolsónak.
Voltak beleivódott történetei, talán a fontosnál is fontosabbak, amiket naponta elmesélt. Bár mindnyájan ismertük őket, de valahányszor – egyetlen szobájának – ablaka közelébe csintalankodtunk, mutatóujjal fenyített, hogy a nagytata íróasztalára és foteljeire, leszünk szívesek vigyázni. Bár, majd harminc éve elment előre, de nem a szívekből, az övéből végképp nem…
Rántottát készített, aminél csak a zsíros kenyér egyszerűbb étek, de azóta sem éreztem olyan fenséges ízét, a tyúktojások sütetének.
Bár kívülről tudtam, a Boga völgyi kalandot, kinyíltan, csillogó szemmel, szinte tátott szájjal hallgattam, amint az arra lakó román parasztoknak – két, három, erre az alkalomra megtanult mondatát – milyen szakszerűen alkalmazta.
– Van tej eledó? Nincs tej eledó? Legyen tej eledó! Sokba kerül az? Hoztunk pénzt!
Tőmondatok ezek, de leginkább, az értetlen tekintetű hegyi embereken mulattam, akik még nem értették, mi is az a kirándulás. Valahányszor rákérdeztek, hogy tulajdonképpen kit, vagy mit keresnek, és hová is mennek, értetlen fejcsóválással dünnyögtek a magyarázatra.
Hogyan létezhet olyan, amikor az embernek semmi más dolga nincs, csak fölöslegesen ismeretlen helyeket nézegetni. Ráadásul, ha nem szükséges hegyet mászni a munka miatt, teszik azt passzióból!
– És hogyan jöttek? Végül is, messze van Nagyvárad…
Erre is volt egy elegáns, csokorba fűzött panelje.
– Sínek mentén, csak gyalog!
Nagyon jó lehetett ez a kirándulás, mert ezerszeri végighallgatás után, még ezerszer nyitnám szívem, s fülem reá. De goblenjei, és minden fontos, szépen szétrakott kincse, szinte mind utána mentek már, a lengyel származású honvédszázados alapította csendes helyre. Rulikowszki, minden bizonnyal, szívesebben alapított volna valami mást, mint örök nyughelyet, de ott végezték ki a császáriak…
Most, sem filodendron levelek, sem aszparágusz, de bodzaszörpjének illata sincs máshol, mint bennem, valahol nagyon mélyen. És a kántortanítóné – korai behívóra -, fegyelmezetten távozott párjával, nyugszanak a mindenség urának kebelén.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.30. @ 16:13 :: Boér Péter Pál