H.Pulai Éva : MEGJELENT!

Megjelent Takács Dezső első kötete: AZ ÉN MESÉM

 

 

 

A kötetben három egymással összefüggő kisregény kapott helyet:

 

Szavakkal gyógyítsd sajgó sebem

Végig a nagyutcán

Mezítlábas mennyország

 

„Ez utóbbi, részletekben, itt a Torony oldalain is elolvasható.

A regények a Csanádi-háton, 1942-62 között zajló életről mesélnek, s valami olyasmiről tanúskodnak, hogy az ember, – akarva-akaratlan – megmarad az elődei által kitaposott úton, azt mélyíti tovább, miközben környezete hatására alakul a személyisége. Fontos tehát, hogy hová, milyen emberek közé, s főleg, hogy milyen családba születik. És meghatározóak a mesék, melyeket mondtak, vagy elmulasztottak elmondani neki.

Különösen fontosak szeretteink szavai, ha rendkívüli körülmények közé kényszerülünk, ha kiszakadunk saját környezetünkből. Az első kisregény, szüleim 1942-47 között zajló levelezését alapul véve bizonygatja ezt.”

Takács Dezső

 

 

Takács Dezső 1983-tól tanácselnökként, majd a rendszerváltozástól négy cikluson át polgármesterként irányította Battonya életét. A 2006-os választáson nem indult, nyugállományba vonult. Napjai nem telnek tétlenséggel, visszatért azon hobbijához, amit a közéleti munka miatt félre tenni kényszerült: az íráshoz. A napokban jelent meg Az én mesém című kisregénykötete.

 

— Sokat meséltem a munkatársaimnak a gyerekkoromról, arról az utcáról, ahol felnőttem, s az ott élőkről — mesélte első kisregénye előéletét az író. Amikor nyugdíjba vonult, bepótolta a ház körüli teendőkben való lemaradását, amivel 2008 telére végzett, s rájött, nincs mit csinálnia. Felesége ösztönzésére irodalmi internetes portálokra küldte el fiókban fekvő, illetve újonnan írt verseit, amelyek sikert arattak. Majd eszébe ötlöttek a sokat mesélt történetek, s új területre a próza felé fordult. Így született meg első kisregénye, a Végig a Nagyutcán című. Benne az ’50-es évek Battonyáját mutatja be.

 

— A szereplők valódiak, de fiktív néven szerepelnek. Én Lőricz Gergelyként. Apám festett is és Takács Dezsőként már alkotott egy festő. Ezért felvette a Lőrici előnevet, mivel ott született. Persze akik velem együtt nőttek fel, bizonyosan ráismernek, hogy kikről is szólnak a történetek.

 

Mivel az interneten is megjelent kisregényt jól fogadta a közönség, jött az indíttatás, folytatni kell a mesélést. Így született meg a Mezítlábas mennyország, amelyben a kiskamasz éveit idézi fel Takács Dezső.

 

— (…) A kötet hangvétele összességében vidám. Ahogy Takács Dezső fogalmazott: „Hol örömünkben, hol kínunkban nevetünk”. A könyvet azok figyelmébe ajánlja, akik vele együtt nőttek fel, vagy kíváncsiak, hogyan éltek akkoriban az emberek Battonyán.

 

Kovács Erika

Békés megyei Hírlap

 

 

„Volt nekem egy borzasztó nagy adósságom. Édesapám 9 évet töltött el az életéből egyenruhában, bár nem volthivatásos katona, hanem bevonult, letöltötte a tényleges szolgálatot, leszerelt, kitört a világháború, behívták, front, visszajött, megint behívták. Budapest ostrománál hadifogságba esett, elvitték és 1947 tavaszán került elő, így születhettem meg én 1948-ban. Mindeközben anyámmal leveleztek és ezek a levelek a mai napig megvannak. Amikor az elmúlt télen a kezembe vettem ezeket a leveleket, és hatásukra elkezdtem írogatni, tudatosult bennem, az, amit egyébként már Thomas Mann is leírt, hogy az ember azt hiszi, hogy a saját boldogságát keresi, miközben csak egy láncszem, egy olyan láncban, amely összeköti az előző nemzedékeket a következő nemzedékkel és ő akarva akaratlanul is azon az úton megy, amit az elődei kitapostak neki. Ezt úgy próbáltam formába önteni, hogy rávetítettem az egész „úton való járkálás” dolgot a Csanádi háton végigmenő Mezőhegyes-Battonya-Dombegyház-Kevermes-Lökösháza útra, amin én amúgy is nagyon sokat járok. Elkezdtem feszegetni azt is, hogy egy tájnak van egyféle hagyományrendszere, van termelési módja, és vannak nagy szellemei is. ők azok a nagy emberek, akik valamikor ott éltek, nagy dolgokat tettek, amit azután örökül hagytak az utódokra, és hogy ez az egész szellemiség mennyire meghatározó. Visszakanyarodva oda ahonnan elindultam, az ember beleszületik egy tájba, egy településre, egy utcába, egy családba, és ezek a dolgok együttesen meghatározzák, hogy merre mehet és mi lesz belőle. Erről szól a „Szavakkal gyógyítsd sajgó sebem” című kisregény, ami időrendben az első lett.”

Takács Dezső

 

 

Mezítlábas mennyország

részlet

 

A két nagymenő emlékezetes kényszerfürdőzése pár napra távol tartotta őket a jégtől, de az egyre keményebbé váló télnek hála a jég végül jó kövérre hízott s a korcsolyázók hada birtokba vette a Gödrösök legnagyobb tavának, a környék kacsái számára egyébként is hasznavehetetlenné vált, tükörsima felszínét.

Cipős korcsolyája senkinek sem volt, ilyet akkoriban látni sem lehetett arrafelé. A többség bakancsra szerelhető kulcsos korcsolyán feszített, aminek tartását bokaszíjjal biztosították be. Aki csak egy kicsit is adott magára és össze tudott kuporgatni néhány forintot, az homorúra köszörültette korija talpát, így azzal már hatékonyabban el lehetett rugaszkodni s az így megduplázódott élek segítségével meredekebb fordulókra is vállalkozni lehetett. Ha a Száraz-éren korizott a csapat, akkor a folyás mentén leghamarabb elérhető, Szabadság utcai fahídnál szerelték fel a korcsolyákat. Innen a központ felé haladva, az ér két partján egymással szemezve, költői rendetlenségben sorakoztak az apró putrik. Elképzelhetetlen volt számukra, hogy az a temérdek lurkóhad, amely ilyenkor kirajzik a jégre, hogyan fér el és egyáltalán, hogyan képes élni ezekben a többnyire ablaktalan, ütött-kopott, hevenyészve összetákolt, parányi viskókban, amelyeknek kémény híján, cserepei közt dőlt a füst a szabadba. Lakói nyáron vályogvetéssel, tapasztással, vagy furcsa ládáikkal hátukon az utcákat járva, „fódozóként”, drótosként keresték kenyerüket. A keresetből korcsolyára nem jutott, de ez nem zavarta a kölyköket, ügyes fa korcsolyákat készítettek maguknak Kar vastagságú ágakból lábfejüknél valamivel hosszabb darabokat vágtak, ezeket csónak alakúra faragták, az eleje és a vége felé oldalról átfúrták, majd élükbe drótot húztak. Ezt a lukon átbújtatott madzaggal lazán a lábukra kötötték, majd a madzag alá dugott rövid pálcadarab egy irányban történő csavarásával a kötést megszorították, a pálca madzag alá dugásával rögzítették s már siklottak is a jégen.

A korcsolyázók felszerelésénél csak mesterségbeli tudásuk mutatott vegyesebb képet. Volt, aki még folyamatosan esett, kelt. A többség azért inkább folyamatosan haladt előre, néhányuknak ez hátrafelé is ment s az elit, előre s hátra haladás közben koszorúzni is tudott. Amikor már a kellő létszám megvolt, kapukat rögtönöztek a jégre és kezdődött a hoki meccs.

Korongot fából vagy cserépdarabból bárki készíthetett, szükség esetén még a tojásszén is megtette egy darabig, de az igazit keménygumiból lehetett vágni. Az ütő, az már kacifántosabb történet. Az igényes jéghokis még tavasszal kinézte magának a környékbeli fák valamelyikén a kedvére való elágazást. Ha kellett úgy kötötte ki a gallyat, hogy az, megfelelő szögben álljon. Ezután lombhullásig várni kellett. Ha utána levágta, a bot kívánt tartása már megmaradt, esetleg egy kicsit faragni kellett rajta s már kész is volt a világ legjobb ütője. Ugyan így járt el egyébiránt az is, aki igazán jó, U alakú csúzli ágast akart magának. Azt persze ki is kellett égetni.

A hoki derbik megvívására a kacsaúsztató volt a legalkalmasabb, de a szabadság utcai hídnál lévő kiöntés méretei is megfeleltek a kívánalmaknak. A jég minőségén lehetett javítani, ha pedig éjjel havazott, reggel minden kérés nélkül, söprőkkel és lapátokkal felszerelve jelent meg a csapat. A hideg kitartott, a téli szünet remek hangulatban telt. Oktatási minisztert még nem imádtak úgy nebulók, mint azt, aki a szünet vége felé bejelentette a rádióban, hogy a szokatlanul nagy hidegre való tekintettel, szénmegtakarítás céljából, két héttel meghosszabbítja a téli szünetet. Ez a felettébb nemes gesztus, „szénszünet”-ként vonult be a történelembe és minden töretlenül ment tovább. A kisgyepi banda időközben ráunt a hokizásra és egy napfényes délutánon kikorcsolyázott a román határhoz. A mintegy öt kilométeres út a teraszos völgyben, zúzmarával teleaggatott, termetes fák között kanyargott, a látványt bámész tekintető őzek, nyulak, pompás tollruhát öltő fácánok gazdagították s egy nyúltetemről felrepülő réti sas is megtisztelte őket jelenlétével. Mivel ez ideig ölyvnél nagyobb ragadozó madarat nem láttak, nehezen hittek a szemüknek.

– Piszkos nagy szerencsénk van. Lelkendezett Lázár s rögtön hanyatt is vágódott, mert leesett az egyik korcsolyája.

– Na majd utolérsz bennünket! Mondták a többiek, és tovább hasították az előttük még szűz tükörjeget. Sietniük kellett, mert még sötétedés előtt vissza akartak érni

Lázár előkotorta zsebéből a mindenféle fölösleges kacat közt lapuló korcsolyakulcsot, felszerelte, a bokaszíjat most már egy lukkal beljebb húzva rögzítette korcsolyáját és nagy lendülettel a csapat után iramodott. Alig haladt túl a soronkövetkező hajtűkanyaron, mikor a közeli tanyából két nagy dög, fekete kutya rontott rá iszonyatos csaholással. Szerencséjére azok a csúszós jégre nem tudták követni, csak a havas parton rohangáltak hörögve. Lázár elmaradhatatlan hoki botjával hadonászva kiabált tanyaudvaron ácsorgó gazdának, hívja vissza a dögöket, de az csak röhögött s az asszonyt hívta. Sajnálta volna, ha az lekési az adást. A hadonászás csak még jobban felhergelte a kutyákat, habzott a szájuk, Lázár meg érezte, hogy patakokban folyik a hátán a veríték. Szorult helyzetéből a határtól közben már visszaérkező társai húzták ki. Elindult velük visszafelé, de előtte a kajánul vigyorgó gazda képét jól az agyába véste.

– Jössz még te bátyuska kocsmázni a faluba. Mire megiszod a söröd a biciklidben nem lesz se szelep, se szél, aztán gyalogolhatsz, a fene essen a talpadba! Szarházi! Tette még hozzá Lázár, csak úgy, magában morogva. Ettől kissé megnyugodott s már csak azt sajnálta, hogy a rühös dögök miatt, nem láthatta, hogyan lépi át az ér az országhatárt.

Másnap délután a Gödrösökben kergették a korongot. Nem esett jól a játék, még bennük volt a tegnapi túrát követő fáradtság. Gyakorta megálltak lazítani, különösen Huszáron ütközött ki a tompultság, gyakran elbambult és elengedte maga mellett a feléje küldött korongot. A pályáról kicsúszott korong után dülöngélt akkor is amikor, sötétszürke füstfelhő emelkedett fel a temetőn túl, megközelítőleg a házuk mögül.

– Ég az istállónk! Úr Isten, a Madár, a Madár! Gyertek már, segítsetek! Benn ég a ló!

Rohant mindenki, úgy ahogy volt, korcsolyástól, botostól. Átbújtak a temető drótkerítésének oldalában lévő lukon, aztán tovább bukdácsoltak a sírok között, Huszárék kertjének hátsó kerítéséig. Onnan már látszott, hogy nem az istálló, hanem Bőjtiék szalmakazla ég. Mire kivergődtek a kerten és az udvaron át az utcára, már jöttek is a tűzoltók. Elől vágtatott a két ragyogó szőrű, fekete nóniusz mén, szinte levegőben röpítve maga után a himbáló szivattyúval felszerelt, könnyű kocsit. Kissé lemaradva döngött utána a kockaköveken, a tömlőkkel, villákkal, csáklyákkal, szikracsapókkal és vödrökkel megpakolt, vasalt kerekű szerkocsi. Beálltak Böjtiék ásott kútja mellé, felszereltek, ketten, ketten beálltak a himba végeire s már pumpálták is a vizet. A kazal már ment hetetlen volt, csak a tőz továbbterjedését sikerült megakadályozni. Hamar tisztázódott a tőz oka is: a két Bőjti gyerek disznóvágásosat játszott.

Bőjti Pista már akkor gyanús volt nekik, mikor fölfedezték, hogy az óraközi szünetekben, a vele minden tekintetben egyívású Gajdos Palival a háta mögött, repülőgépet utánozva, széttárt karokkal rohangál az iskola udvarán, s közben kórusban ismételgetik:

– Trümm trümm pupupu, itt a gyufagyár!

Na ezt szíveskedjenek összeadni! Repülő gyufagyár és mindjárt két példányban. Akkor, ott egy egész gyufagyár momentán nem volt, de Pista beérte egy szál gyufával is. Szerencsére annyira gyagyás azért nem volt, hogy a disznó szerepére kárhoztatott öccsét leszúrja. Csak úgy elevenen akarta megpörzsölni. Végül is, ugye, mint tudjuk: ízlések és pofonok… Így mikor a helyzet kezdett meleggé válni, az Öcskös jó messzire szaladt s a további fejleményeket a hullaház tornácáról szemlélte.

A látványosságra összesereglett tömeg lassan szétszéledt. A tűzoltók pakolni kezdtek. Már csak egy feladatuk maradt. Lázár Apját kellett valahogy lecsillapítaniuk, aki egész idő alatt ezt fújta.

– Ti voltatok miő Piszkos csirkefogók, tudom, hogy ti voltatok. Te persze ki se maradhatnál az ilyesmiből. Na csak gyere haza. Adok én neked olyan tüzet, hogy még a szemed is szikrát hány!

Hiába mondták, hogy ők itt se voltak, hiába mutogatták a még mindig a lábukon lévő korcsolyákat, lengették a botokat. Csak akkor nyugodott meg, mikor a tűzoltók letették a nagyesküt, Bőjti Pista, mint elkövető mellett. Lázárt semmi nem tudta jobban kiborítani, mint a minden alapot nélkülöző, igazságtalan vádaskodás. Még akkor is forrt benne a méreg, mikor már ismét a korongot ütötték. Pontosabban a többiek ütötték, ő tehetetlen dühében leginkább az ellenfél játékosainak ment neki szándékosan, vagy ha erről már lekésett, a korcsolyájukat igyekezett hátulról a botjával összeakasztani, ami valljuk meg őszintén, igen csak disznó dolog. Végül megelőzvén egy komolyabb verekedést Huszár zavarta haza. Lázár fenn a fejét, lenn a szíjra főzött korcsolyáit lógatva, magában zsörtölődve baktatott hazafelé az úton.

– Tegnap a kutyák, ma meg a Fater, rohadt egy világ, mondhatom.

Az idő a következő napokban megváltozott. A feltámadó szél némi enyhülést hozott, de ezzel együtt nehéz, ólomszürke felhőket terelt az addig szinte makulátlan kékségben ragyogó égboltra. Lassan szürke félhomály borított el mindent, majd sűrű apró pelyhekben esni kezdett a hó. A szél, a zsémbes öreg pásztor, úgy lehet elégedetlen volt bojtárjai, a dunnát rázogató manók munkájával, mert minduntalan más és más helyre söpörte a lehullott havat s mikor már úgy tűnt tetszik neki az összerakott csinos kis halom, gondolt egyet s szétterítette.

A kisgyepiek némi tanakodás után úgy ítélték meg a helyzetet, hogy ebben a nagy fejetlenségben nincs értelme nekifogni a jégpálya takarításának. Majd ha a szél méltóztatik eldönteni, mit is akar, ők is kitalálják, hogyan tovább. Rozi néni, Huszár nagymamája már kora reggel befűtötte a nagyszoba sarkát uraló, fehérre meszelt, négyszögletű búbos kemencét. Annak jó meleg padkáján kényelmesen elüldögélhettek mindannyian, s egy ideig illedelmesen hallgatták, hogyan teszik a törvényt a felnőttek.

Huszár szülei, nagyszülei, csak úgy, mint akkoriban még az emberek zöme, vendégszeretők voltak. Így azután napközben, az ebédidőt kivéve, a családtagokon túl helyet kapott a középre tett asztalnál néhány szomszéd, rokon vagy jó ismerős is. Így volt ez akkor is. Havat akart söpörni a disznóölő fivérek apja, de hamar rájött, hogy annak egyelőre semmi értelme, ezért bejött egy kicsit diskurálni. Kemenes Lajos bácsi meg még biztosan nem gyújtotta be kis vaskályháját, mert igen csak dideregve lépett be, miután kinn a széles, oszlopos tornácon leverte lábáról a havat. Na itt azután átmelegedhetett, mert az öreg búbos belelovalta magát hivatásába s úgy ontotta a meleget, hogy abból már több is volt a kelleténél. Rozi néni ki is nyitotta a következő két szoba ajtaját, hagy melegedjenek most már azok is.

A beszédtéma, mint mostanában gyakorta, a kötelező tiszteletkör után s hogy kiderült, a bajokat leszámítva, mindenki jól van, most is a TSZ lett. Pontosabban az, hogy miután beadták a földet, maguk is beléptek, sőt dolgoztak is, de semmit sem kaptak érte, mi a nyavajából éljenek ezután. Az ötletek ugyan nem záporoztak, de legalább egy elképzelése mindenkinek volt, jóllehet ezek zöme azzal zárult, hogy: és azután elhúzok innen a fenébe. Na jól van, elismerem, volt, aki ezt csúnyábban fogalmazta meg. Bőjti szomszéd azon morfondírozott, hogy ha a határban már folyamatban lévő kőolajkutatások eredményt hoznak, tán beáll kőolaj bányásznak, és akkor nem kell elköltözniük.

– Na hiszen. Pont egy ilyen dunnahuszárra várnak ott, mint te. Ugratta Bőjtit Pali bácsi, azaz Huszár apja

– Miértő Ha belőled lehet kőműves, belőlem is lehet bányász.

Pali bácsi nem erőltette a vitát, inkább elővette fából készült építő kockáit és a többiek bevonásával gyakorolni kezdte az átképző tanfolyamon megismert falazási és kötési módokat.

– Úgy látszik az öreg kutya, mégiscsak tanul új trükköket – jegyezte meg Lajos bácsi s felállt, hogy átsétáljon a másik két, feltehetően még hűvösebb szobába, kicsit levegőzni.

Néhány másodperc múlva recsegés, ropogás, egy nagy huppanás, majd káromkodás hallatszott az első szobából.

– Na ezért szeretek Huszárékhoz járni. Előlegezte meg a bizalmat Márkus Miska. Itt mindig történik valami.

Most éppen az történt, hogy Lajos bácsi leült a bevetett kettős ágyra. Nem sejtette szegény, hogy Huszárék kispórolták az ágyból a deszkákat, s mert az ágyak úgyis használaton kívül voltak, méretre vágott napraforgószárral pótolták azokat. Így az öreg alatt leszakadt az ágy, behuppant az ágy alá s az égnek lendülő lábáról elrepülő papucsa telibe trafálta az ágy fölé akasztott képen kisdedét békésen szoptató Szűz Máriát.

– A Szűz Máriáját – csapta össze a kezét Rozi néni. – Hát Lajos, maga aztán igazán nagy mókamester.

Felsegítették, leporolták az öreget, s mindent akkurátusan visszaraktak a helyére. Lajos bácsi kicsit mentegetődzött, hogy ugye nem tudhatta, meg hát nem is gondolta. Kár és sérülés sem történt. A beszélgetés visszazökkent az eredeti kerékvágásba.

– Szerintem nem szabad elmenni. Fejtette ki véleményét az öreg, ha már úgyis hozzá került a szó. Hallgattam a rádiót az éjszaka. Úgy néz ki, jönnek az amcsik, visszakapjuk a földet.

– Miféle rádiót hallgat kendő

– Hát nem a süket ládát, az már egyszer biztos.

A mese délelőttnek Rozi néni vetett véget

– Na hallják, dél van. Most mindenki menjen haza ennyi, aztán ebéd után majd folytatják. Rozi néni Pécskáról származott s ott állítólag így beszélnek:

– Ennyi, oszt mennyi a dinnyefődre kapányi.

Ebéd után a kis gyepi csapat szép sorjában visszaszállingózott Huszárékhoz. Egy ideig azzal töltötték az időt, hogy felidézzék Lajos bácsi ikaruszi zuhanását az ágy alá. Kielemezték, színezgették az esetet, ízlelgették annak egyes mozzanatait és természetesen ismét jókat derültek az egészen.

– Na addig, míg ideérnek az amcsik kártyázzatok egyet! Tette az asztalra a paklit Pali bácsi, s nyomatékul mellé csúsztatott egy kisebb zománcos tálnyit a kemencéből frissen kivett, pirított tökmagból. Huszár bekapcsolta a rádiót, a skála mutatóját a Novi Sad-i rádióra tekerte.

– Itt van délután a legjobb zene.

Kinn ugyan tovább fújta a szél a havat, de ez senkit sem zavart. Hagy süvöltsön az öreg szél, most ennek van itt az ideje. Ha megunja, majd abbahagyja. Minden együtt volt egy kellemes délutánhoz s azt nem is zavarta meg semmi. 

 

 

A kötetet postán, utólagos utalás mellett (neten számlaszámra, vagy utalványon) küldi az érdeklődőknek az író: Takács Dezső.

 

 

 

Forrás:

Ötvösné Oláh szilvi – netnews-battonya.blogspot

beol.hu/bekes/kultura

 

Fotó:

Ötvösné Oláh Szilvi

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1137 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva