Móra Ferenc:
SÉTÁLNI MEGY PANKA
Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába ─
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit, lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
Légy a legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!
Búzavirág-szeme mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű az útját jó szagoddal hintsd be
Bújj el lába elül, szúrós királydinnye!
Ha a dűlőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki füvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!
Második osztályos kisfiú hajol a könyve fölé. Olvas, néha még szótagol:
─ Sé-tál-ni megy Pan-ka…
Aztán sorra vesszük a szavakat: búzamező. Idegenül néz rá.
Jól ismerem a család szokásait, autóval mennek mindenhová. Nyáron elsuhannak az említett táj mellett. Aligha mondják: ─ Nézd, lassan érik a búza, aratnak!
Figyelem tovább, tétován vezeti ujját a betűk alatt. Sorváltásnál eltéved. Pedig ezt a verset meg kellene tanulnia.
Elmélázok, fut a gondolatom pár évet visszafelé az időben, óvodáig.
Családias nevelés van mindenütt. Módszertani óvoda? Arra gondolok, ahol iskolára készítenek elő. Hála az égnek egy van a városban.
Én még úgy tanultam a főiskolán sok éve, hogy ez az óvoda feladata.
Óvónőként így dolgoztam nyolc évig. Nem voltak akkor együtt a három, hatéves korú gyerekek. Sőt olyan alaptételre is emlékszem, hogy ebben az életkorban a legfogékonyabbak a gyerekek mindenre, ami akkor kimarad az életükből, az örökre hiány lesz.
Mostanában ez a családias nevelés került előtérbe.
Furcsa gondolatom támad. Egy csoportban van húsz-huszonöt gyerek. Háromtól, hatéves korig.
Az én óvónői időszakomban ─ mondom, régen ─ volt egy kiscsoportban huszonnyolc-harmincöt három éves apróság. Ugyanennyi a középső- és nagycsoportban. Külön teremben minden korosztály.
Ha most megbontanánk háromfelé a gyereklétszámot? Lehet ennek a nagy közös nevelésnek anyagi háttere?
Nézem a kisfiút, küzd a sorokkal, elveszett a szövegértésben.
Rímek? Nem érzi őket.
Édesanyja szerint az óvodában alig tanultak verset.
Hogy is csináltam én ezt régen? Zenehallgatás, lépés ritmusra.
Tapsold le a nevedet, tárgyak nevét! Rendben volt a szótagolás is.
Rímek? Benne volt a fülükben, szinte észrevétlen a tanult verssel.
„Török és a tehenek…” ─ jut eszembe hirtelen. Milyen jókat kacagtak rajta óvodásaim?
Most a második osztályos olvasókönyv anyaga ez a vers, csak pár hónappal előbb, az első félévben olvastuk.
Botladozunk a sorok között.
Minden iskolában dolgozik fejlesztő pedagógusként gyógypedagógus, mint én is.
Számolni kezdek, sohasem volt erősségem a matematika mégis úgy gondolom, hogy ha a fejlesztésre kifizetett tíz havi béreket összesítjük… hmm… csak az utóbbi tíz évben, mennyi is lehet az?
Úgy gondolom, át lehetne rendezni az óvodákat. Hogy luxus lenne öt-tíz gyerek egy csoportban?
Ez újabb kérdést vet fel bennem. Miért is vannak most csak ennyien?
Újra a pénz perdül elém, a kevés pénz…
Ölemben a könyv, fejemben peregnek a szavak:
„kuncog a krajcár: ennyiért
dolgoztál, nem épp semmiért.”
József Attila: Hazám
Legutóbbi módosítás: 2012.01.31. @ 17:44 :: Sonkoly Éva
