Nem gondoltam volna, hogy valaha számba veszem ezt az életképet, vagy meglátom a történetet benne.
Azzal kezdem, hogy méla ücsörgésem a négyes metrón a vasárnapi programjaim kellemesebbik részét képezi. A Notre Dame délelőtti miséjére igyekeztemben még nincsen nagy forgalom. Rég kiszámoltam én már mindent, például: hová kell telepednem, hogy a legközelebb legyek a Cité állomás kijáratához? Velem szemben sokáig üres volt az ülés, ám mostanában állandó útitársam van, egy nálam tíz-tizenhárom évvel id?sebb, elegáns úr személyében. Rendszerint visszafogottan, szemlesütve, gondolataiba mélyedve sugározza belső békéjét, gyakorta elmosolyodik. Jó rá nézni.
Ma megint összetalálkoztunk és már jól tudom, hogy ugyanoda igyekszünk. A dómban persze eltávolodik, néha észreveszem őt az átellenes oszlopok közt, amint szerényen, kissé görnyedt testtartással éli át a közös szertartást.
Azután? Rendre elválnak útjaink, ámbár többször látom egy nála fiatalabb nő társaságában. Szeretetteljes gesztusai elárulják, nagyon közel áll hozzá! Bizonyosan a leánya.
Mióta felfigyeltem rá, azt is észrevettem, hogy messzebbről számolva is közös az utunk, egészen a külvárostól. Sőt, ő még távolabbról jön.
Fantáziámban a történet — innen — önálló életre kel. Nyilvánvaló, hogy a templomhoz fűződő emlékei mindennél erősebbek. Esetleg itt, a nyüzsgő világváros szívében élt sokáig. Azután megözvegyült és föladott mindent a leánya javára, viszont ragaszkodik azokhoz a rítusokhoz, amelyek szükségesek a lelki békéjéhez.
Az egykori család közösen vehetett részt ezeken a hétvégi áhítatokon. Ilyesmit sejtet, hogy időről időre megjelenik a szóban forgó hölgy is. Kedves útitársam nyilván reá hagyatékozta a közös otthont, azután ő egy olcsóbb, és kicsiny külvárosi garzont választott…
Tulajdonképpen hasonló forgatókönyvön gondolkodom, régóta. Avagy lehet, hogy ezek pusztán képzelgések, amelyeket én erőltetek a valóságra?
Szóval, ma is összetalálkoztunk, mint már emlegettem. Ezúttal nem álltam meg, hogy szívélyesen köszöntsem. Szeretetteljes tekintetét rám szegezte, arca még inkább földerült, hálálkodva viszonozta közeledésem, magánya — e röpke pillanatra — sorsára hagyta. Egyáltalán nem vette tolakodásnak, inkább megérthette mindazt, ami engem foglalkoztat, s még nem dőlt el: legfőbb vágyam, hogy kövessem a példáját?
Legutóbbi módosítás: 2012.01.25. @ 16:00 :: Meyer József
