Sonkoly Éva : Unokától unokáig

Aranyos csillogás… *

 

 

Tegnap takarítás közben vettem észre, hogy fényes, aranyos csillogású gömb kandikál ki egy dobozból.

Kézbe vettem, s nézegettem hosszan: mire is emlékeztet? 

Gurul, mint a dió — jutott eszembe hirtelen, s már repült is a képzeletem vissza az időben.

Nem csoda. Mostanában gyakran álmodom utazásról. Valahova messze vágyik a lelkem.

Úgy értékeltem eddig ezt az érzést, hogy előre visz az időben. Benne rejlik valami lemondó szomorúság.

Tegnap óta másként alakult.

Dió — gondoltam —, guruló arany dió.

Gyermekkoromban nem díszítették az üzleteket karácsonyi fényfüzérek. Kevesebb volt a ragyogás, de ott bent a szívünkben, szűk családi körben annál inkább csillogott minden.

Mintha vendéget vártunk volna, úgy készülődtünk, lassan.

Folyamatos takarítás, a legszebb abrosz kiválasztása. Jó érzést csalt szívünkbe, amikor végigsimíthattuk, tisztaságot sugárzott, mint a szállingózó hópelyhek.

Abban az időben boldogan siklottam szánkómmal az Alföldön dombnak nevezett kis emelkedőkről a végtelennek tűnő fehérségen végig. Hazaérve nagymamám kezében melengette a kiscsizmában áthűlt lábamat.

Azokkal a kezekkel, amelyek az én távollétemben, titokban arany festékkel vonták be a saját termésű diókat, hogy ott tündököljenek majd a karácsonyfán, amelynek érkezése valóságos csodát teremtett számomra.

Azokon a Szentestéken mindig történt valami kis áramszünet és a sötétben hirtelen megláttam az én gyertyafényes, csillogó, álomszép karácsonyfámat.

Angyal szárnyának suhogását véltem hallani, csak álltam bűvöletben.

Szinte most is átélem, pedig a számítógép előtt ülök. Eltűnődöm: Nagymamám, aki nem szívesen ült autóba, ha látná, hogy nekem már szinte napi közlekedési eszközöm lett ez a jármű…

Számítógép? Hol volt az még akkor?

Hála az égieknek, a televíziót sem ismertük, nagymamám meséin nőttem fel, szép emberi beszéden, csendes szavakon… helyette a mai gyerekeknek itt az internet egy kattintásos, célratörő, harsány világa.

Ez uralja az emberek hétköznapjait is. A célok pedig… no, erről most ne!

 

Nagymamám dédunokája az én unokám, Johanna fénylő szemekkel áll a monitor előtt — két és fél évesen —, és énekel:

  — „Hipp, hopp, jön Vuk!” — A mesét még nem igazán érti, de a dallam ott van a fülében.

  — A jövőm és az álmaim… — mosolygok csendesen.

 

Unokától unokáig változó világ.

Néztem a gömb ragyogását, s most azt gondolom

Legutóbbi módosítás: 2011.12.11. @ 11:00 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 576 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"