Király Valéria : Szilveszteri különjárat

December harmincadikán éjjel kezdődött a történet, és Szilveszter napján hajnalban fejeződött be, abban az időben, amikor még fel sem merült a kérdés, hogy melyik repülőtérről indulunk és hova is érkezünk. Egy volt… A FERIHEGY.*

 

 

 

Akkoriban a tranzitban, a Tax Free Shopban dolgoztam és éjfél körül már csak az érkező oldalon vártunk Glasgow–ból egy repülőgépet, egy chartert. A számomra oly kedves terminálon reptéri busz szállította a járatok utasait a tranzit elé, s a gép érkezése után nem sokkal már szállingóztak is befelé az utasok a boltba. Nem tudtuk kiket hoz a különjárat, csak azt láttuk, hogy civilek és végtelenül ráérnek. Mi meg — emiatt a menetrendtől eltérő, utolsó érkező gép miatt — a műszakot jóval túllépve mentünk volna már mielőbb haza. Így aztán kissé túljátszott kedvességgel szolgáltuk ki az érkezőket. Mosolyogtunk, kedveskedtünk, vásároljanak mielőbb italt, cigarettát, édességet — amit akarnak —, aztán hadd zárjuk mielőbb az üzletet.

            Amikor azt hittük, kiment az utolsó utas is, a tranzit elé kanyarodott még egy busz és jókedvű, harsogó, piros-kockás szoknyás skót dudások szálltak le róla. Nagyokat nevetve, enyhe whisky és pipadohány szagot árasztva ugratták egymást és ellepték a boltot. Húsznál is többen voltak, összeszokott társaság. Kedélyes, nagydarab, vörös hajú és arcú skótok. Látva, hogy már csak miattuk nem zárt be a bolt, és mert láthatólag kedvesen, készségesen vártuk őket, bókolni, udvarolni kezdtek, kedveskedtek és hát — vásároltak. Vitték a drágább whiskyket, a tizenkét éves fekete Ballantine’s-t, a szép csomagolású Chivas Regal-t, Dimple-t, de az olcsóbb Cutty Sark, Black & White a piros Johnnie Walker, a J&B, a Haig, a Grants is fogyott bőven a polcokról.

             Még a megfelelő nedvességtartalmat biztosító szivaros pultot is ki kellett nyitnom, mert ínyenc módon válogattak a kubai szivarok között; nagy kezeikkel féltőn téve a kosárba a drága Montecristo-t, Partagas-t, az 1885 és 1900 közötti négy nemzetközi kiállításon aranyérmet nyert Romeo y Julieta-t és a kizárólag kézzel készült Havanna szivar márkák egyikét, a jellemzően lágy kávé és vanília aromájú Juan López –t. Vettek finom illatos pipadohányokat, s a legjobb svájci csokoládék kerültek a kosaraikba. Hirtelen olyan nagy forgalmat csináltak, ami ritkán fordult elő az érkező oldal gyors áthaladásra tervezett kis Tax Free boltjában.

            Csomagoltunk, zacskóztunk éjfél után egy óráig. Tele volt a skótokkal a bolt, s nem akartak távozni, pedig már a határőrség és a vámkezelés is csak rájuk várt. Kis összekacsintással segítséget kértünk a határőröktől, ők aztán finoman kifelé terelgették őket. Mi meg végre felsóhajtottunk.

            Újra rendeztük a boltot, eligazítottuk a feldöntött kosarakat, elrendeztük a polcon az összekevert palackokat, a levert cigaretta kartonokat helyükre tettük — és hát a végén megpróbáltunk erőt gyűjteni az elszámolásra. A több mint húszféle valuta összeszámolása még várt ránk! Amikor végre a számítógéppel tökéletesen egyeztünk, s a pénzt is a széfbe helyeztük, előzékenyen elengedtem a kolleganőmet — menjen haza, reggel ő jön nyitni, korán kell kelnie. Elmúlt már fél három mire a kis iroda ajtaját bezártam magam mögött és a recepcióra indultam, hogy az ilyen hosszú műszak után hivatalosan járó — utasokat is szállító — minibusz hazavigyen. Alig vártam, hogy szótlanul beüljek és hagyva, hogy más vezessen helyettem, kicsit pihentessem alaposan összekuszálódott gondolataimat.

            A tranzitból kifelé — biztonsági okokból — a személyzet is a határőrségen, vámon keresztül közlekedett, ott pedig a kollégák figyelmeztettek, ne reméljem, hogy hamar buszra jutok — itt vannak még a skót dudások! Későn kapták meg a hangszereiket, tele van velük a külső váró… — legalábbis a hangjukkal! Akkor egy kicsit felébredtem, s legszívesebben visszafordultam volna, azonban nem volt más út, csak előre, ha haza akartam jutni még abban az évben.

            Amint kiléptem az érkező oldal ajtaján üdvrivalgás fogadott. Mintha valami jelentős személy érkezett volna, ünnepeltek! Engem, aki köztudottan nem szeretem a feltűnést! A sok piros-kockás szoknyájú, nagydarab, vörös arcú férfi jött felém megállíthatatlanul, beszélgetni akartak és tudósítottak, hogy már csak egy-két dobot kell a minibuszba berakni. A dudáik a kezükben voltak, csak a dobokat tolták a reptéri poggyászkocsikon. Addig is várták, hogy — mint fogadóegység — tovább szórakoztassam őket, de legalábbis ugyanazt a kedvességet, amit a kiszolgálás során tapasztaltak.

           Távolodni próbáltam, de mintha a sors összejátszott volna ellenem. Recepciós kolleganőm örömmel tudatta, hogy a dudások is Budára mennek — mint én — a Hilton szállóba, és a három kocsi közül az egyikben én is velük tarthatok. Mit mondjak? Végigfutott rajtam, hogy kilencen férünk be egy minibuszba, s ők nyolcan lesznek… én meg fáradtan!

             Hát kedvességnek még így nem tapasztaltam a hátrányát! Az első két jármű megtelt, a harmadikra várakoztunk a repülőtér előtt, amikor megszólalt az egyik skót duda, aztán a második, meg még egy, és még egy… én pedig nem tudtam félreállni, mert körülvettek: harsogtak, sípoltak olyan hangon, ami éjjel három órakor végtelenül sértette a fülemet. Hatalmas temperamentum áradt belőlük, amit ezen az éjszakán már alig voltam képes elviselni…

            Aztán előállt a harmadik busz én pedig mentem, mint a halálraítélt, vállalva a sorsom, mosolyogva – legalább hadd üljek a vezető mellé – kértem a szívességüket! No, persze, persze előzékenyen segítettek fel legalább négyen. Ott a vezetőre nézve megértő szemekkel találkoztam és végre nyugalomban hittem magam. De még következett az út…, végig a gyorsforgalmin át az Erzsébet-hídon… A hátam mögött pedig harsogó beszélgetés, néha egy-egy kéz megérintette a vállamat, akkor mondtam, hogy „Yes…!” — mindent rájuk hagytam! Már képtelen voltam felfogni miért is a nagy lelkesedés? Az éjszakai fényekben tündöklő szépséges Budapest látványáért, énértem, a találkozásunk hangulatáért?!

            A minibusz vezetőjével megbeszéltük, engem tesz ki először. Ezek a kedves, nagyhangú zenészek úgysem fognak egyhamar nyugovóra térni! Így aztán amikor a skót dudással tele busz megállt a házunk előtt, gyorsan, lazán le akartam lépni, azonban erre sem volt módom! Hárman ugrottak ki a segítségemre, s a legnagyobb megrökönyödésemre mosolyogva ölelkezésre készültek… — én meg nem!

             No, ekkor kapták elő a dudáikat, s kezdték el fújni ismét — tisztes távolban tőlem…

             Mit is tehettem? Meghajoltam, mint színész előadás után — kis tapsot produkáltam és csöndre intettem őket, mutatván, hogy mások már rég alszanak ilyenkor…!

             Így, szépen hajolgatva, integetve hátráltam messzebb, messzebb e tisztes csapattól, akik valami fehér kendőt lobogtatva felém, hangosan búcsúzva tülekedtek vissza a reptéri minibuszba és megindultak a Hilton felé…

             Remélem sikerük volt és szép vidám új év köszöntött rájuk, de ki tudja megnyugodtak –e valaha?

 

             Egy dolog azonban biztos: Engem azóta a skót duda hangjától kiver a veríték! Csak tudnám, hogy miért?

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=mk2Np1nfp5U&feature=related

 

Legutóbbi módosítás: 2011.12.31. @ 12:32 :: Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]