Rosmann László : A halál tánca

“Ránézett a n?re homályos szemeivel…”

 

 

Zihál a mell, kevés a leveg?,

lebeg? karjai elnehezülnek,

ülnek, várják mit ad a fülnek,

de lüktet ágya felett a halál,

a sakál képében megjelen?.

 

 

 

A résnyire összehúzott, mélyvörös szín? brokátfüggönyöket id?nként meglebbentette a júliusi szél. Néha egy konflis hajtott el a Seigfriedstrassén az emeleti ablak alatt, kerekei kattogó hangot hallattak, amint a kockaköves burkolat dobálta ?ket. A délutáni nap sugarai er?vel próbáltak betörni a hosszúkás, sötétít?k által közrefogott nyílásokon, éles kis csíkokat festve a szemközti falakra. Az 1886-os év különösen melegnek ígérkezett, de itt benn elviselhet? volt a h?mérséklet.

Hatalmas ágy terpeszkedett a félhomályos szoba egyik sarkában. Faragott támlái között szinte elveszett a megmagasított párnán nyugvó, ?sz hajjal keretezett fej. Az arcon a meggyötörtség jelei látszottak, és bár csukva volt a száj, az ajkak néha megremegtek, mintha szólásra készültek volna.

Belépett a helyiségbe. Hangtalanul mozgott, lassan odament az ágyhoz. Aggódva figyelte, amint a férfi melle szaporán fel-le jár, kezei kétoldalt ernyedten feküdnek a teste mellett. Ránézett az ingaórára, amely halkan, kérlelhetetlenül mutatta a múló id?t. Nemrég járt itt, talán egy órája. Igyekezett elkerülni Cosimát, a mester lányát, aki ki nem állhatta ?t, és ennek minden alkalommal hangot adott. Most azonban el volt foglalva, a Wahnfreid-villában fogadás zajlott, az pedig eltart egy darabig.

Megfogta a ráncos homlokot és megijedt. Tüzel, sokkal inkább, mint ezel?tt. Felemelte a világ legcsodálatosabb kezét, és az arcához emelte. Az aggastyán lassan kinyitotta a szemét.

– Lina, te vagy az?- kérdezte alig hallhatóan – Kérlek, adj innom…

A köhögés hosszan kínozta. Szenvedett. A n? felemelte a fejét, letörölte a száját, és megitatta egy kis vörösborral.

– Volt itt az orvos, kedves, amíg távol voltam? – fektette vissza a párnára, de csak egy er?tlen fejmozdítás volt a válasz.

Reggel megígérte dr. Landgraf, hogy többször is eljön. Három napja súlyos tüd?gyulladást állapított meg, adott lázcsillapítót, továbbá szigorú fekvést írt el?. Utóbbit nem volt nehéz betartatni, Lisztnek szinte jártányi ereje sem maradt. Lefogyott testtel nyomta az ágyat, id?nként eszméletlenségre hasonlító mély álomba zuhant.

Lina borogatást tett a hevült homlokra, melléülve a férfi kézfejét simogatta. Felötlött benne, mennyi mindent köszönhet a kéz gazdájának, kinek tanítványa, segít?je, mindenese lett. Titokban beleszeretett az id?söd? Franzba, de ezt soha nem mondta volna meg neki.

Próbálták eltávolítani a mester mell?l egy silány lopással vádolva, de Liszt nem hitte el, továbbra is ragaszkodott hozzá. Az egész koholmányból természetesen semmi nem volt igaz. Irigyelték, amiért ilyen közel került a világ leghíresebb virtuózához.

Érezte, amint a férfi próbálja er?tlenül megszorítani a csuklóját. Homályos szemével ránézett a n?re.

– Bárcsak ne itt érne a halál… – suttogta alig érthet?en – ne itt…

Lassan oldalára fordult, másik karját az ablak felé emelte, mozogtak az ajkai, de Lina nem értette mit mond. Pár másodperc múlva leengedte kinyújtott kezét, és mozdulatlanná vált, szemhéja lecsukódott.

Egy fogat állt meg a ház el?tt. Amikor a lány kinézett a függönyök résén, látta amint Mihály az inas az orvost beengedi a kapun. Röviddel kés?bb megjelent az ajtóban dr. Landgraf, aki azonnal a beteghez sietett.

– Hogy van? – kérdezte Linát, miközben vizsgálni kezdte Lisztet.

– Lázas, alig van ébren, nem eszik semmit és nagyon váladékozik – válaszolt, közben hátrébb lépett.

Látta, hogy a doktor egyre elkeseredettebben ingatja a fejét, erre ösztönei azonnal riadót fújtak. Tudta, érezte, nagy a baj.

– Semmi bíztatót nem mondhatok – tette a mellényzsebébe pápaszemét az orvos – ilyen kiterjedt bronchitiszbe más már belehalt volna. Hamarosan itt lesz Fleischer professzor is, és talán… – lenyelte a mondat másik felét, aztán a n?re nézett. – Fel kell készülni a legrosszabbra, Schmalhausen kisasszony.

Az utolsó mondat megtelepedett a gondolataiban, akár egy oda nem ill? él?sköd?. „Meg fog halni!”

A doktor távozása után ismét az ágy szélére ült, megcsókolta a borostás, szeretve szeretett arcot, közben pedig csak ez a három szó visszhangzott benne. „Meg fog halni.” Képtelen volt elfogadni a tényt, és tudata mélyén érezte, így lesz ezzel a világ is.

Közben besötétedett, Mihály néhányszor benyitott, de Lina mindannyiszor elküldte. Gyertyákat gyújtott, egyedül akart lenni azzal, aki a mindenséget jelentette számára. Alig hallotta meg a lovas kocsit, amely megállt a ház el?tt. Cosima szállt ki bel?le, hosszú ruháját testéhez szorítva. Szinte ezzel egyid?ben még egy fogat érkezett, dr. Landgrafot, és egy ismeretlen férfit hozott magával.

„Ez biztosan a professzor.” – merengett Lina. Tágra nyitott szemmel fürkészte az ablakból az utca sötétjét. Rézsút szemben a Wahnfreid villából zaj sz?r?dött ki. Az ott lév?ket nem zavarta, hogy alig száz méterre t?lük egy világnagyság haldoklik. A sok fáklya fényében a vendégek elnyúlt árnyéka rávetült a kövezetre, amint beléptek a kapun.

Odament az ágyhoz, megcsókolta a mozdulatlanul fekv? férfi homlokát, majd a hátsó ajtón átment a másik szobába. Belépve látta, hogy id?közben Liszt egyik tanítványa leült a kerevetre. Göllerich szórakozottan meredt maga elé. Stavenhagnen a másik kedvenc, hátul összevont kézzel lépkedett fel alá. Amikor meglátta Linát odafordult:

– Hogy van a mester? – kérdezte halkan.

– Rosszul. – válaszolt a n? elfúló hangon – Meg fog halni… érzem. – Megeredtek a könnyei.

Rövid id? múlva a szobából zajos járkálás hallatszott. Göllerich felállt, odament a beteg ajtajához, és félig el?rehajolva hallgatózni kezdett. Csak beszédfoszlányok jutottak el a göndör, feketehajú férfi füléhez.

-… kéninjekciót adtam… ültesse fel…

-… apa… tartsa kérem…

-… gyengül a pulzus… kámforos étert… Nem reagál…

Aztán csend lett. Mély, néma és hosszú csend.

Szinte alig észrevehet?en nyílt az ajtó, Cosima fogta a kilincset.

– Elment – rebegte – nincs többé…

Lina hangtalanul rogyott össze.

Július 31-ét írtak, az ingaóra éjjel 11 óra 30 percet mutatott.

Valahol a távolban megszólaló zongorán, áttetsz?en hosszú ujjak a Haláltáncot kezdték játszani.

Legutóbb szerkesztette - Rosmann László
Szerző Rosmann László 45 Írás
1953. április 11-én születtem Budapesten. Jelenleg a pest megyei Dunaharaszti városban élek. 1974 óta foglalkozom írással. Igazi aktivitással 2006 óta teszem. "Mindenevő" vagyok, írok verseket, novellákat, krimit, sci-fit, esszéket. Jelentek meg írásaim, verseim magazinban, lapokban. Szeretem a természetet, a komolyzenét, festészetet. Irodalmi mintáim: Arthur Miller, Spíró György, József Attila, Weöres Sándor, Faludy György. römmel tölt el, hogy itt lehetek köztetek.