Kőmüves Klára : Kallódó képek

…különös egyértelműségek.

 

 

 

 

1.

 

Habár évekig motyogtam reggel, délben, este a Miatyánkat, már valóban nem emlékszem arra, hogy mikor értettem meg, valóban: Az ő akaratát szeretném akaratomul, legyen meg az ő akarata. A saját akaratom még mindig becsapott. Adott férfiak szeretetéért már annyiszor fohászkodtam, de visszatekintve a múltba, azokból sok adatott, és ma egyikkel sem tudnám elképzelni az életem.

 

2.

 

Azt képzeltem gyermekkoromban, hogy könnyű a férfiaknak. Szerettem volna az lenni. A katonai szolgálat aligha fájdalmas, ugyanakkor a szülés… Akkoriban mindig azt gondoltam: A férfi katona lesz, a nő szülő – és az élet ennyi. Nem emlékszem arra a pillanatra, amikortól örülni kezdem annak, hogy nő vagyok.

 

3.

 

Csak a helyszínre emlékszem, az időpontra nem, amikor életemben először úgy éreztem, hogy bölcs gondolatra tettem szert. Mama tejeskávét csinált nekem a konyhában. Én alkalmatlannak véltem magam erre a feladatra. Arra gondoltam: Egyszer meghal majd. Talán nem is olyan sokára. Arra kértem az Istent, hogy csak akkor szólítsa magához őt, amikor már nem szégyellem majd a könnyeim, mert abban biztos voltam – őt nagyon megsiratnám. Tehát, ha én megerősödöm, csak akkor következzen be az elkerülhetetlen. Így történt. Sírtam.

 

4.

 

Kislányként is nehezen értettem már, hogy miért kell együtt kántálnom egy rakás templomra való öregasszonnyal, hogy: „Ne védj (végy) minket a kísértésbe.” Ki hallott már ilyet!? Az Úrnak inkább azt kellene mondanunk, hogy igenis védjen meg a kísértésektől. Nem tudom, mikor láttam életemben először leírva az imát, de csak akkor esett le, hogy a szájhagyomány útján fejembe-szívembe rögzített védelem szavunk helyett, ott az áll: „Ne vígy minket…”

Ezt mielőbb tisztázni kellene a gyermekekkel… A szavak teremtő ereje akaratlanul is eszembe jut valahányszor erre gondolok.

 

5.

 

Hihetetlenül különös érzés nem találni emlékeim között azt a pillanatot, amikortól azért nem bízom édesapámra a fiamat, mert már a fiamra bízom édesapámat.

 

6.

 

„Hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én…” Ezt valamiért egyből értettem, pedig még kicsi voltam, bár meglehetősen különös oldalról közelítettem meg a dolgot: Anya, nem kell, hogy a szobámba (a szemem láttára) készítsd el a kakaómat. Elhiszem, hogy a konyhában is finomra csinálod. Éppen elég lesz, ha csak behozod nekem.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kőmüves Klára
Szerző Kőmüves Klára 621 Írás
Később talán hosszabban bemutatkozom, most csak annyit; vidéki vagyok és főleg a verseket szeretem (olvasni ...és írni is :))