Hatalmas, többsávos autópálya emelkedik szemben, autók lent és fönt, zaj, tülkölés, orrfacsaró kipufogógáz, beton-beton, szürkeség. Előttünk motoros rendőrök szájmaszkban. A szemben lévő úton épp egy nagy teherautó húz el, platóján szintén szájmaszkban, legalább ötven ember, én pedig azonnal asszociálom az olcsó munkaerő fogalmát. Megállapítjuk, hogy nagy a forróság és a levegő magas páratartalma miatt izzadunk, a maszk pedig nekünk is jó lenne, mert szörnyű a szmog. Ha szemeinkkel a közelre fokuszálunk azért szebb a kép. Végtelenül nagy a forgalom, valamennyi autó légkondicionált és vezetőjük, amikor leparkol, hogy kitegye utasát, akkor is járatja a motort: kell a légkondicionálás, a meleget valahogy el kell viselni.
Elegáns autók, hófehér autóbuszok állnak meg, sietve özönlik a repülőtér bejárata felé a sok utazni szándékozó ember. A szokásos repülőtéri élet zajlik.
Várakozunk a buszmegállóban, én pedig lassan érzem, elszáll a biztonságérzetem. A hosszú út, az időeltolódás, ez a már előre elképzelt, mégis váratlanul zavaros, nyüzsgő ázsiai város, a nehezen érthető thai-angol beszéd összezavar. A Második — aki legjobban beszéli az angolt —, tudakozódni indul, majd visszatér, s megállapítja, jó helyen vagyunk. A buszra nem lesz kiírva semmi, majd a buszvezető kiszól, merre tart a busz. No, ha ezzel a thai-angolsággal teszi, akkor szólhat, meg sem értjük. Megsemmisülten várakozunk. Már nem érzem a kezemben tartott térkép biztonságát. Figyelem az embereket, sokfélék, de legtöbb az apró termetű thai, akik mellett — életemben először —, a százhatvan centi magasságommal nagytestűnek és darabosnak érzem magam. A sötétkék vászonkosztüm, a fehér blúz túl ünnepélyes, én vagyok a „nagy fehér”, kilógok a sorból és zavart hangulatban állok egyik lábamról a másikra. Párom elbágyadt, de a fiaim arcán látom a nagy feszültséget, és hogy rögtön összeszólalkoznak, hisz a Második teljes odafigyeléssel segít, intézkedik, a Harmadik pedig a szokásos nyugalmával engedi, hadd történjenek a dolgok — valaki majd úgyis elintézi! Kamerázik békésen, bátyja arcát pásztázza, aki türelmetlen fintorral még viselkedik egy ideig, aztán rá sem nézve odébb lép, elhallgat. Gondolata az arcára írva: „Marad a gyerek, ha játszik! Hát ennek soha nem nő be a feje lágya?”
Végre megáll egy busz. A vezető ránézve a térképünkre int, hogy szálljunk fel. Irány a város központja. Legalább egy órát buszozunk, alul magas szürke házak, néha egy kis zöld. Megyünk, egy ideig az autópályán, majd a nyüzsgő forgalmú városban. A buszvezető nem mondja be a megállókat — ha bemondaná sem értenénk! — Hiába a térkép, az előre elgondolt útvonal, ez így a valóságban egész más. Talán a jelnyelv? Hm, az lehet, hogy működne! No, majd belejövünk — bíztatom magam —, előbb-utóbb rááll a fülünk erre a furcsa thai-angolra. Szerencsére egy velünk utazó magyar lány — megértve miről tanakodunk —, szinte lelök minket a buszról…
— Most, most szálljatok le!
Sikerül, az első akadályt bevettük! Ezután rögtön látjuk, hogy nem látunk semmit! Tökéletes a zűrzavar! Az utcák kanyargósak, rövidek, az utcanév számunkra nem olvasható. Betűzgetjük, itt kell lennie a szemközti keresztútnál a szállodának. Lépni alig tudunk a rengeteg embertől és a nagy forgalomtól. Egy bankban érdeklődünk, egy péknél, a járókelőktől, végül valaki lerajzol egy „S” kanyart és ebből megértjük, hogy épp a szálloda háta mögött vagyunk. Megközelítjük az úton, ahol semmi szabály nincs: gyalogost, autóst, ételárust, zöldségárust kerülgetünk a járdán és az úttesten. Nagy a zsivaj, egymás hangját sem értjük. Végül meglátjuk… White Palace! A cél! Megérkeztünk!
Amikor belépünk a hotel ajtaján, lezárul a kinti világ. Csönd, kellemes hűvös, növények, mosolygós alkalmazottak, finom, tiszta illat. Foglalásunk nem volt, tehát még egy kis izgalom, de rutinosan megy minden, a tervezett szerinti ár negyedéért foglalunk. Szobáink tiszták, rendezettek, ez jó kiindulási pont lesz a három napra, amit itt Bangkokban szeretnénk eltölteni. Még van egy rossz próbálkozásunk, az ablak kinyitása. No, ezt nem kellett volna! Miért gondolja az ember, hogy ha kinyit egy ablakot, ott levegő fog beáramlani? Itt aztán nem, itt csak erős szmog és hatalmas zaj áramlik be! Többet meg sem próbáljuk! Zuhanyozunk, elengedjük magunkat, aztán nézzük az órát, 15:40 -kor érkezett a gép és most hat óra, tehát joggal lehetünk éhesek.
Frissen átöltözve és vacsora utáni sétára készülve lemegyünk a szépen terített étterembe, ahol az étlapról megpróbáljuk kiválasztani az első thai-ételt. Bárhogy számítjuk át az árakat, nagyon olcsó itt minden — ezt azonnal észrevesszük. Óvatosan étkezünk, olvasva a számunkra egzotikus thai konyháról, de majd belekóstolunk mindenbe, csak módjával. Az útikönyvben már megjelölgettem mi az, ami nem túl szokatlan étel a magyar konyhához szokott gyomornak. Eszerint kérünk főleg csirkét körettel, salátával — egyedül én ennék inkább levest, valami könnyű zöldségeset és sok vizet, mert kiszáradok. A fiúk elégedetten falatoznak. Én egy idő után nyelek-köhögök, nyelek-köhögök. Sűrű, mindenféle — számomra igazán étvágygerjesztő — zöldséggel teli a levesem és először nem is érzem az erejét, de hamarosan elhatalmasodik a chili íze a számban, torkomban. Iszom rá a vizet. Semmi nem használ, lángol a fejem. A pincérek biztos nem először látnak ilyet, mosolyognak és hozzák a kenyeres kosarat. — Ti könnyen mosolyogtok, mikor én majdnem megfulladok! — Nézek rájuk, szemem könnyel teli, már össze is mosódnak az arcok, nem látok semmit! Kellett ez nekem? Könnyű kis leves? A felét, ha meg tudom enni! Az első vacsoraválasztásom némi kudarccal végződött.
Estére barátságosabb arcát mutatja a felhőkarcolóktól körülvett városrész. A lámpák fényei mindent beragyognak, megszépítenek. Csak körülnézni indulunk, beleszagolni, ismerkedni a várossal, látni, hogy hova is érkeztünk. Alig teszünk egy lépést máris kerülnünk kell valakit: a földön ülő árusokat, vagy a mellettünk haladó autókat. Néha egy-egy erős dudával tülkölő fura kis járgány vezetője mosolyog közvetlenül az arcunkba és kedves invitálással… — TUK-TUK? — kérdezi. Láttuk már ezt a kis autócskát fényképeken, de hogy ilyen gyorsan száguldoznak a tömött forgalmú utakon a hatalmas járművek között, és lent a kipufogógázban, az megdöbbent minket.
A hatalmas kétszer nyolcsávos főút fölé gyalogos átkelő hídon kerülünk. Csak állunk, nem szólalunk meg, úgysem hallanánk egymás hangját. Nézünk le a hídról az eddig soha nem tapasztalt zajban. Buszok, teherautók, autók és most estére, rengeteg motoros lepi el a főutat. Bőgnek az erős motorok, szinte repülnek a járművek hatalmas sebességgel oda-vissza. Szédült város!
A túloldalra igyekezve kicsi testű összekuporodott, vak koldust veszünk észre a sarokban. Vékony kezeit, lábait kinyújtva könyörög, szótlanul. A hídon — ahol kevesebben járnak — ő nagyobb biztonságban érzi még meglévő valóját, mint lenn a túloldalon, ahol ismét hatalmas tömeg tolong. Az út két oldalát ellepik a zöldség-gyümölcs-ruha-cipőárusok. Amikor gyomrunk szorulása kicsit csökken, és felemelve a kamerát a fiam filmezni kezd, általunk még nem látott gyümölcsöket, zöldségeket örökít meg és olyan arcokat, amik sorsokról beszélnek. Kiszolgáltatott, szegény sorsokról. Némelyek csöndesen állnak a sötétben — várva, hogy válogasson békésen az érdeklődő, vagy csak bámuljon a sok ismeretlen áru láttán —, mások pergő nyelvvel beszélgetnek egymással. Érdekes, hogy a mosoly csöndesen mindig ott van az arcukon. Itt is kipróbálom a régóta játszott játékomat: mit csinál egy ember, ha a másik rámosolyog? Thaiföldön történt először, hogy mindig visszamosolyogtak. Itt, ebben az alig áthatolhatatlan tömegben, ahol test a testet éri, mindig visszamosolyognak, és egyáltalán nem látszik semmi ideges feszültség. Érdekes módon az emberekből áradó békességet jobban lehet érezni. Ezek valamit másképp csinálnak — gondoltam. — Ők tudnak valamit, amit mi nem!
Egy nagy áruház átjárójába kavarodunk. Élelmiszer, ajándéktárgyak, napi szükségleti cikkek jól megférnek a rengeteg kisebb-nagyobb és különféle pozícióban ülő Buddha-szoborral, fafaragásokkal, bőrárúkkal, orchideákkal. Valamely módon rendszer is van… Talán! A fiúkat megszólítják az eladók, mosolyognak, ajánlják az áruikat. Ők rögtön vásárolnak is két inget, s az eladó lányok kedves zavarban vannak az idő alatt, míg felpróbálják. Szégyellősen takarják el arcukat, félrefordulnak. A Harmadik katonás kehki-színű kalapját mutogatják, tetszik nekik. Látom, hogy karcsú termetű fiam is átéli azt, amit én — csak nála jólesően emeli a férfiasság tudatát az alkati különbözőség. Ő is nagydarabnak, nagyon férfiasnak érzi magát ezek mellett a zavarba ejtően törékeny kislányok mellett. Már néha-néha megüti fülünket a hagyományos thai-zene, de ezt hamar elnyomja a modern, az európai fülnek ismerős, épp divatos basszusok dübörgése.
Finom péksüteményeket, italt vásárolunk, még összefutunk azzal a személyzettel is, akik a ma éjszakai Malév-járatot visszaviszik Budapestre. Meglepődve örülünk meg egymásnak! Jó még egy kicsit magyarul beszélgetni, meghallgatni a jóindulatú figyelmeztetéseket, aztán elbúcsúzunk. Nekik még van egy kis idejük vásárolni, majd irány a repülőtér.
A White Palace felé haladva látjuk meg először a buddhizmus nyomait: hol a forgalmas utcán, hol egy kisebb kertes villa bejárati kapuja mellett állnak kis oszlopokon ezek a madáretetőre emlékeztető házi szentélyek, amit — buddhista szokás szerint — minden családnak illik emelni, hogy legyen helye az otthon, a szűkebb környezet szellemének. A díszes házikóban lévő Buddha-szobrot színes virágfüzérekkel ékesítik, kis tálkákban rizst és más finom falatokat készítenek elé, illatos füstölőt égetnek.
Sétánk közben nézelődve a családtól kicsit lemaradok. Szólnak hozzám. Meglepődök, de tényleg engem szólítanak… aki megszólít thai-angolul az egy fiatalember, kedves mosolygós.
— Van partnere ma estére?
Alig értem, aztán felfogom és megköszönve az érdeklődését elhárítom: hát volt partnerem! Udvariasan még megkérdezi, ajánljon-e szórakozóhelyet, de látva, elutasításom, tovább megy. Hát igen, ez Bangkok és valószínűleg lesz még ehhez hasonló meglepetésem.
Visszaérkezve a hotelbe, a recepción tájékozódunk városnéző programjaikról és megtervezzük a következő napot, kicsit változtatva az előre elképzelteken. A város számunkra átláthatatlan zűrzavara és a rövid pár naposra tervezett látogatás miatt döntünk másképp. Holnap csatlakozunk egy csoporthoz. Később, átöltözve elindulunk megkeresni a tetőteraszon lévő úszómedencét.
Este innen, a tizenötödik emeletről szép Bangkok. Hatalmas felhőkarcolók magasodnak fölénk, cikáznak, villognak a fények és itt feljebb lehalkul a zaj. A szmog viszont itt is érezhetően fullasztó. A nem túl nagy, talán ötven méter hosszú úszómedence a szabadban van, és a körülötte lévő tuják, nagy pálmák, narancs-, citrom- és banánfák elfeledtetik velünk, hogy egy hatalmas város tetején vagyunk. Működik a kamera és a fényképezőgép, megörökítve a különleges látványt, hangulatot, majd leúszunk pár kört és örömmel, hogy ma éjjel végre ágyban aludhatunk, visszamegyünk a szobáinkba pótolni az utazás miatt elmaradt éjszakai pihenést.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2011.11.13. @ 12:00 :: Király Valéria