Boér Péter Pál : Túlgondoskodás

 

– Te öcsém, ez a Pétör egyvégtében a lovakat nyúzza, egy kis leckét megérdemelne. A pajtában sincs nyugtuk már tőle. Ahogy bekötöm őket, azonnal rázzák a sörényeiket, idegesek. Csodálom, hogy még nem rúgták össze, de ez a siheder másról sem beszél, csak a lovaglásról. Fél óránként hol az egyiket, hol a másikat hozza ki a pajtából, felkantározza és ott az udvaron, csak úgy szőrén nyaggatja és nyúzbájja őket. Nem nagyon örülnek neki és én sem. Van más dolguk is, hadd pihenjenek. Ki húzza helyettük haza a szénás szekeret?

– Látod testvér, olyan igyekezettel próbál úgy élni, mint mi. Arra a pár hétre amit itt tölt, én nem venném el a kedvét.

– Most vagy elveszem, vagy meghozom. Lovagolni fog ám! Na, gyere Pétör ülj fel! Úgy tartsd a lábad, ahogy tanítottalak!

És Lackó hátulról akkorát suhintott a veres ló farára, hogy az egyből vágtába kezdett. Nehezen leírható az érzés annak, aki soha nem lovagolt. Az ember úgy érzi, hogy nem külön élőlény, hanem egy a lóval. A ló sörényét és haját a szél együtt fújta, ahogy ölelték a levegőt a vágta úszásában. Így Lackó terve félresikeredett. Nem elvette, meghozta a siheder kedvét. Olyan messze túlbuzgó lovászlegénnyé nevelte ki magát, hogy a lovaknak alig maradt nyugodt percük az éjszakán kívül. Jámbor állatok voltak. Csak úgy udvariasan, szolídan igyekeztek ledobni, de az a vágta olyan élményt adott és olyan képességeket hozott felszínre, hogy ebben a barátságos formában, a ledobás sikertelen volt. Nincs az a ló, amelyik le ne dobná lovasát, ha akarja. Úgy látszik ez a veres és barna nem akarták úgy igazán kicsinálni. Pedig a barnának jó oka lett volna, csak hát szegény vak volt. Az ok éppen onnen származik, patkolás után, ahogy szokta, mikor nem szekérbe fogva, vagy jászol előtt álldogálnak a lovak, felszökött a hátára és hátrakurjantott.

– Én ezt most hazaviszem, a másikkal majd jösztök ti. De nincs kantár, hogy fogom irányítani?

– Csak pofozd úgy amerre menni akarsz! – válaszolta Lackó.

Valószínüleg maga sem volt meggyőződve, hogy ezt a ló majd valódi irányításnak veszi. Így már a kapukimenet

egy kényszerleszállással kezdődött. A vak ló, szegény alig jutott ki. A kötőféket elkapva ismét a hátára szökött az ifjú kamasz, ám rettentő szörnyületére az állat egyenesen a mély patakmedernek ment, ami függőlegesen suvadt. A patak tele hatalmas szikladaraboknak beillő kövekkel, ahol biztosan minden lábát eltörte volna.

Barátunk leugrott, elhűlve látta, hogy a vak ló mit sem sejtve patájával a part peremének egyik szikláján úgy áll, hogy a patkó fele a semmibe lóg patájával együtt. Nagyon megijedt. Igyekezett nem átsugározni rémületét a lóra. Nem kis munkájába telt, hogy elhárítsa a lezuhanásá és visszaült. De a pofozás valahogy tényleg nem működött a lóirányítás eszközeként. Szegény vak ló össze-vissza ment. A kereszteződésig ötször, hatszor leugrott, visszaszökkent, leugrott, visszaszökkent, csakhogy megmentse a lovat, meg magát az összetöréstől. Minduntalan a patakmedernek indult szegény. Lógó orral vitte át az országúton a malom irányába, bár a patak jó szakaszon kimaradt, már kötőféken vezette haza a vak lovat. Ki is kötötte a jászol elé. Mikor a két unokatestvér meghozták a másikat is, olyan fájdalomdíj féle potyaetetésbe kezdett. Gondoskodott fél óránkénti jászolba dobott szénamennyiségről és abrakról. Az ilyen gondoskodást az állatok már tényleg rosszul fogadják. Úgy, hogy egy hét után mérte fel, jobb lesz kevesebbet zargatni a lovakat, esetleg baja lehet. Amikor kettejük közé bement, hol az egyik, hol a másik pofáját csapkodta, simogatta a sörényüket, azok lecsapott füllel jelezték nemtetszésüket. Ezt ismerte, hallott róla, ilyenkor nagyon kell vigyázni. Rázták sörényüket, orrlikaik szinte füstöltek. Látszólag csak úgy ok nélkül habzó tajték lepte el őket. Dobogtak, toporzékoltak, helyezkedtek, szorultak egymás felé és szorították egymás közé az óvatlan ifjú legényt, akit egyszerűen csak betolakodónak éreztek, életük ritmusát szétzavaró idegesítőnek.Kijutni csak a lovak mögött lehetett. Bal kézre esett a pajta ajtaja és bal felől állt a vak ló. Álltában az ép szemű akkorát rúgott hátra, ha telibe találja, ki nem kerül elevenen. Rúgott a vak is, de akkor már bőven a pajtán kívül volt. Úgy gondolta, jó tudatni az állattal, hogy nem ijedt meg, így gyorsan felcsapta az etetőnyílásokat, a csűrből két hatalmas vella szénét sirített eléjük magabiztos „hoé” kiáltásokkal, s a lovak néhány napig nyugalomra leltek.

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.11.30. @ 16:18 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/