Nem karddal átdöfött, nem is vérző, csak érző- leginkább az itatóshoz hasonló -, nem egészen szimmetrikus, folyton dolgozó, felesleges okoskodásokat örökkön mellőző, végső szusszanásig robot ő.
Kinek ilyen, kinek olyan. Cikázó villámú, vagy csendesen mosolygó, gondosan dolgát végző, álmodban is létedet védi, a szorgos műoszcilláló, könnycsepp generátor. Gyertyák fényében is szárnyal, minden hálók motorja, a le és felek csendes főnöke.
Dub-durub, dub-durub, dub-durub, dalolja és hirdeti azt is, ami őt irányítja, de a parancsközpont érzéketlenségét – durva objektivitását -, soha nem hajlandó átvenni.
Ezért itatós ő, mert ha valaki búja a világra dől és annak súlya agyát repeszti szét – dub-durub, dub-durub -, ő megértőn felszívja minden lehunyt szemből alápatakzó könnyet és lobogó pajtás-bajtárs – bilincsbe szorult -, későn kesergők fájdalmát. Nem baj, ha ezért maga is fájással fizet.
Dub-durub, dub-durub, áthálózza és összefogja az anyagtalan, érzelmi fogalmak, hemzsegő árját és maga tönkremenése ellen sem tesz, sebtében szívja, itatósként magába szorulón, másik baját és az avarból, kemény tekintetű őnélküliség feláradásának lehetőségét sem hárítja.
A szív, a szívtelenséget is felszívja, itatósként és egy nem is pitvar, nem is kamrában, valahol örökre raktározza, az álmukban repülő kiskutyák horgolt csipkéjét is.
Bús játékmacik – rózsák tövisével szurkálta, boldog csillogású, szökkenő – szerteszétségét szívja magába.
Saját fájását fájlalva, fércelt és stoppolt, hegtelen lelki sebek, számtalan tüskével körbeszúrva szívódnak örökre a nagy tárolóba. Akkor is, ha a végén minden felszívott, maga és magátlanság – rétesként feltekert, szoruló – fojtásának egyre erősödő kínjával,
munkája, s felitatott terhe – mosolyból és keserűségből -, a nagy dobogó, ősi tárolóból, megálljt kiált, s a perpétum mobile, akár huszárcsizma tiprása alatt szorul ki önmagából. Mikor az utolsó pislákoló mécses kihuny, élethossz alatt felszívott tárolmányát örökre megőrzi hűen.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.20. @ 02:17 :: Boér Péter Pál
