Azért ébredtem hajnalban, lányom,
hogy mielőbb megoszthassam veled,
az élet néha megkívánja:
tagadd meg minden szerelmedet!
Mondtad is, gyümölcs vagy,
s míg azzá lettél, annyi minden ért –
Hagyd el lányom a szégyent,
a szélről soha ne beszélj!
Tagadd meg azt, ki öntözött!
Tagadd, kit érintett levél!
Tagadd meg a könnyindító őszt is!
Mindent tagadj szerelmedért!
Nem kell tudni a világnak,
miként dagad benned a hála.
A férfiaknak múltad,
csak a sorsod hozománya.
Ha túlsokat beszélsz,
mondataidból elveszik a szó,
nem való nekik az összetett Igaz.
Porrá lesz a lelked,
belőled semmi sem marad.
Legyen eszed, lányom,
hazudj inkább, ne áruld titkodat
s ha bántanának ezért, azért se add magad!
Mit vártál mégis?
Nemünknek valója e tény, hogy
békévé simítanánk a nap haragjait,
habár jól tudjuk, két hét a szerelem,
aztán ránk dobálják Éva kínjait.
Lányom! Eszed legyen – szíved soha!
A lelkednek meg nem számít,
hogy hol alél a test.
Lényegtelen, kivel hálsz,
csak az Úr legyen veled!
Nicsak, milyen pergő ajkú lett a gondolat,
míg a hajnal reggelig hasadt s
kihúnyt belőlem a bölcs…
Hát, így tanácskozik ma bennem
a kislány és a hölgy.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Kőmüves Klára
