Velem együtt fut
lelkes iramban az út,
lombok közt
megtört fények,
gyorsan változó táj,
és a pázsitban megbújó
ezernyi élet.
Élvezem a száguldást,
elb?völ a
hirtelen felbukkanó
látvány,
egy facsoport
együtt, mégis szomorú
magányban, árván,
mintha a gyökerüket feloldó
csodát várnák.
Ha fa lennék,
örökre a földhöz láncolva,
búsan nézném,
ahogy emberek haladnak
el?ttem az úton,
és lassan elt?nnek a látóhatár
számomra ismeretlen
végén.
Egész hosszú faéletemet
tölteném azzal,
hogy magam elé képzelem
a világot,
amelyben sohasem
élhetek,
aztán
es?s délutánokon elsiratnám
a földhözragadt
elmúlt éveket.
Legutóbbi módosítás: 2011.08.15. @ 07:15 :: Maretics Erika