Őrizkedj csikorgó fogakkal
kiejtett szavaidtól,
az üvegszilánkoktól,
melyek jéggé fagyasztják
lelkedben a hópelyhek táncait…
A tündöklő csillagok nyaktörő útjaitól,
a tűzpirostól és a violakéktől,
a vágytól, hogy peregjenek
előrébb az évek…
A zuhanástól,
ha megremegtet a csobbanó tenger,
és vágyódó sóhajjá lesznek perceid,
a számlálatlan baráttól,
az elcsúszó teremtés lélekrengéseitől…
Olyanok ők, mint két kereszt
között az ősi folyamok:
csak hallgatag, tünékeny dolgok,
elfeledett, vak hajnalok,
ha léted már nem e földön jár,
hanem Lelked föntről lefelé dobog,
akár zuhanásukban a csalóka Angyalok,
kik tudni vélték az igazságot
és cédrusként ragyogott
arcukon a tisztítótűz minden pokla.
Akár a vasnehezék egy bárkán,
mely csupán kenyeret adott és békét,
de megkettőztek és igazoltak
a későbbi Ágostonért és Ferencért,
hogy mégis megmásíthassák
az elfeledett múltat,
a titkos kincset, a bocsánatot,
az igézetet, s minden okot…
Őrizkedj attól, hogy porszemnyi
szilánknak érezd csupán Magad!
A látomásoktól, melyek eltorzítják
a valóság tükreit,
a ragyogó testek nászától,
a hófehér madaraktól,
a Hold tányérja alatti üvöltésektől…
Bukdácsoló félelmeidtől,
a szilárd földtől,
könnyeid szivárgásától,
a hamis kézfogásoktól,
a csilingelve szálló
szappanbuborékoktól,
az estharang csengettyűszóitól,
a szaporán pergő idegen nyelvektől,
a felesleges batyuktól…
„Bizony mondom néktek,
ha olyanokká nem lesztek…”
Felesleges a verőfény, a nyár,
a városok kék selyme,
a pázsitok zöld harmata…
Mert soha semmit
nem ragaszthatsz
hiánytalanul vissza,
és nincs az a stróf,
mely mozdulataid ékét
visszaadhatja…
És nem segíthet sem
a mammon hatalma,
sem a ráció, a tiszta,
csak a hideg vasgyomra
lehet jussod még és
eltűnik az akvarell paletta,
s minden grádics csak szürke,
felhőtlen pompa,
ha önmagad útjáról letérsz,
nem találsz többé vissza!
Legutóbbi módosítás: 2011.06.26. @ 18:46 :: M. Fehérvári Judit
