Józsa Mara : Zenehintó visz a fénybe – 19. (befejező) rész

Távolról zongora hallatszott, valaki meg-megbotló ujjakkal gyakorolt.*

 

A találkozás

 

 

Anna, miután átöltözött, tudatosan próbálta elfoglalni magát. Meglocsolta a virágokat, friss vizet adott a macskának is, elrakott néhány, szerte heverő tárgyat, megigazgatta a függönyt, lesimította a takarót a kanapén, felrázta a párnákat, hátha el tudja terelni a gondolatait. Hm! Voltak? Nem, nem! Csak érzelmek! Valami egészen letisztult csodálatos várakozás, gyermekét várhatta így, hogy megölelhesse végre.

Nem sokáig volt képes a pótcselekvésekre. A bejárati ajtót résnyire nyitotta, felment a tetőre. Hűvös szellő lebbentette meg a haját; a csillagok kéznyújtásnyira voltak.

Távolról zongora hallatszott, valaki meg–megbotló ujjakkal gyakorolt. Elakadt, majd ismételve önmagát újra nekirugaszkodott, belelendült, szárnyalt egy kicsit a dallam, azután ismét megtorpanás…

Míg a zenére figyelt – ahogy várta, meddig fut, milyen hosszan tud kibontakozni –, teljesen megfeledkezett a saját érzelmeiről. Hallgatta a különös koncertet, és arra vágyott: az ismeretlen bárcsak végigjátszaná a darabot!

Nem vette észre, amikor a férfi apró–lopakodó léptekkel mellé ért. Az érintésre rezzent össze. Odafordult, szemében ragyogott az érkező üdvözlése, és megpillantotta Eriket.

Nem volt szükség szóra.

Az ölelésben nem férfi és nő, nem is két ember, hanem két lélek simult össze, őket pedig elmondhatatlan jó érzéssel töltötte el ez a találkozás. Mintha az örökkévalóság minden öröme ebbe a mostba sűrűsödött volna. Ami addig két törékeny fél volt, most törhetetlen erős eggyé egyesült pár pillanatra, hogy ebből régen nem érzett erőt merítve folytatni tudja majd létét külön–külön.

Kibontakozva az ölelésből néztek egymásra mosolyogva, e pillanatban mindent tudtak a másikról, ami fontos.

Kicsit mégis beszélgettek, suta, befejezetlen mondatokkal, egymást kereső, el–elrebbenő tekintettel; nagyon–nagyon zavarban voltak mind a ketten. Végül Erik azt kérdezte, hogy tetszett Annának a koncert. A válasz egy legördülő könnycsepp volt.

– Későre jár… – suttogta az asszony alig hallhatóan.

– Igen – kapott a mentőöv után a férfi. – És nagyon kimerítő nap van mögöttünk…

Mindkét kezével megfogta Anna kezeit:

– Találkozunk hamarosan… Akkora talán elillan ez a megilletődöttség…

Anna szaporán bólogatott.

Hazafelé Erik végigpergette az életét. Szinte hihetetlennek tűnt mindaz, amit átélt pár perce…

 

 

A találkozás után

  

Glória könnyes szemmel ült a fotelban, a lábait maga alá húzta, és kicsit összébb vonta magán a kardigánt.

 – Akkor most elválunk?

 Erik döbbenten nézett rá:

 – Elválni? De miért? – felpattant, és a felesége elé kuporodott. – Téged ez ennyire zavar?

 – Azt hittem, el akarsz válni, hogy vele élhess – szipogta már kissé megkönnyebbülve az asszony.

 – Drágám, ez meg sem fordult a fejemben! Anna nem szerelem, a lelkem másik fele, mintha a testvérem lenne, úgy érzek iránta.

 – És ő?

 – Ő?! Nem tudom. Gondolom, ő is hasonlóképpen van, ahogy én. De még, ha mást gondolna is a kapcsolatunkról, ahhoz ketten kellenénk, nem gondolod?

 Glória megsimogatta a férfi arcát:

 – Csak nehogy még nagyobb baj legyen ebből az egymásra találásból, mint a hiányérzetből.

 A férfi ingerülten ugrott fel, s az asszonynak hátat fordítva megállt az ablak előtt, úgy kezdte el.

 – Egy ideje készülök már, hogy megkérdezzem, miért nem bízol bennem? Tudom, hogy tudod, igen, voltak apróbb kalandjaim, de kinek nem? Az viszont soha, de soha – nézett vissza egy pillanatra – nem merült fel bennem, hogy elhagyjalak. Bármilyen giccsesen hangzik is, Glória, nekem te vagy a szerelem. Te vagy életem asszonya, akihez mindig visszavágyom, kérlek, hidd el! Persze, tudom, megkopott már az érzés, nem lángolunk, de… Figyelj csak!

Felvette a gitárját és meghajolt:

– A legújabb szerzeményem! Neked írom!

 

Minden szép te voltál

 

Pillangóként kápráztattál

Lábam alatt selymes fűként

Hulló levél is te voltál

Cirógató szélként jöttél

 

Mert Rád gondoltam közben…

Glória lehunyt szemmel hallgatta a dalt, de nem mert érte nyúlni, és nem hitte azt sem, hogy valaha is úgy fogja érezni, ez a vallomás neki szól.

 

Utószó

 

Pár hónappal az első találkozás után Erik felkereste Annát.

– Glória is jönni akart, de…

Anna így is értette, és nagyon nehéz lett a szíve. A viszontlátás öröme keserűséggé vált, s alig tudott a beszélgetésre koncentrálni.

Mind a ketten érezték, valami félre siklott. Erik nem nyújtotta hosszúra a látogatást, egy rövid félóra után elköszönt.

Távozása után Anna sokáig támasztotta hátával a bejárati ajtót; a könnyei nem akartak apadni. Maga sem tudta, miért sír, hiszen a lelkében béke volt.

Egész nap kótyagosan ténfergett, még a macskája vigasztaló dorombolása se jutott el hozzá.

Este egy üveg borral becsengett Renátához:

– Segítened kell!

 

Eltelt néhány hónap, mire Erik ismét megjelent Annánál. Meglepetésére egy idegen nő nyitott ajtót.

– Az előző lakót keresi?

A férfi szótlanul bólintott.

– Anna elment…

Hosszú időbe telt, mire kérdését ki tudta nyögni…

– Hová? – nézett könyörögve.

– Vissza a hazájába…

– Nem! – Hitte is, nem is!

Az asszony egy ideig nézte néma vergődését, mint aki nem tudja eldönteni, helyes lesz–e a következő lépése.

– Várjon! – és bement, az ajtót résnyire nyitva hagyta maga mögött.

Egy borítékkal tért vissza.

– Azt mondta, annak adjam oda, aki megkönnyezi, hogy elment… Tessék!

Erik remegő kézzel nyúlt érte, arra sem volt ereje, hogy megköszönje.

A borítékban egy négybe hajtott lap volt és egy kis kártya: „Így lesz jó!”

A lapot csak az autóban nyitotta szét:

 

Már nem akarom

 

Már nem akarom megfejteni a titkot.

Már nem rémít meg, ha érthetetlen dolgok történnek velem.

Ajándékként fogadom, ha üzenetet hoz a szél, ha rám hunyorog egy csillag, ha érteni vélem a madár dalát az ablakom alatt, ha a Nap jeleket csiklandoz a bőrömre.

 

Már nem akarom megfejteni a titkot lázasan keresve–kutatva.

Már nem fürkészem az arcokat, követelve, hogy mutasd meg magad.

 

Már nem akarom megfejteni a titkot.

Már nem akarom tudni, mi ez a test nélküli vágyakozás.

 

Az idő és a tér végtelen! A lélek otthona!

Már nem akarom megfejteni a titkot.

Már tudom, hogy te suttogtál a szélbe, te morzézol a csillaggal, a kismadár a te követed és gyengéd simogatásaidat a Napra bíztad.

 

Már nem akarok többet!

 

A lelkem nyugalmat talált!

 

 

 

 

 

Vége

 

 

 

Köszönetet mondok Ballai Editnek – beszélgetéseink (2007 őszén) indították el ezt a történetet.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 110 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.