Horváth Nóra : Epilógus

 

Amíg föl nem kel a Nap,

addig árnyalt árnyékomban lesem

tengődő tévhitem.

 

Cudarul elbánt velem

a túlméretezett gúnya,

Uram, már értem,

ezért teremtetted kezeim

egészen kicsinynek,

eléri ujjaid,

de nem fogja föl,

aki voltam,

lehetnék,

 mégsem vagyok.

 

Felnézek rád,

legyél bárhol,

bárkiben.

 

Vakmerő szellő

vitte magával

az eldobott virágot,

ölemben újjá burjánzik,

szirmait fodrozza

jókora eső,

tisztasága

zavarba ejtő.

 

 

Epilóg:

Nincs szárnyam, hogy csillagokká emelődjek,

nincs házam a tó fenekén, a régi sellő sem él.

Elhajítom a csillagvirág ősi toposzát,

a homokbucka alá ásom

huszonkét évem reinkarnációját.

Holnap átváltozom,

s megintcsak kisüt a Nap,

nektek nem leszek,

így érzem áldottnak magam.

 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.06.17. @ 06:01 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).