Avi Ben Giora. : Gyermek az időben IV.

*

 

Zsolt már az utolsó tanév kezdetéhez érkezett. Elöljárói meg voltak vele elégedve. Ő már annál kevésbé. Folyamatosan próbált érdeklődni Mr. Hopkins iránt, kinek névjegykártyáján feltüntetett telefonszám már nem működött, kérdéseit azzal hárították: mindennek eljön az ideje. A bázis, ahol laktak, kellemes környezetett biztosított a résztvevőknek. Szabadidejükben fürödhettek a közeli tengerparton, vagy a bázis klubjában múlathatták az idejüket. Zsolt kevés barátra tett szert a kiképzés alatt. Nehezen megközelíthető, végig zárkózott maradt. Csak két ember volt ez alól kivétel: a lengyel származású Zbignyiev és a magyar forradalmár Peterdi. Szabadideje nagy részét velük töltötte. A klubhelyiségnek volt egy félreeső zuga, újságokkal és könyvekkel. Itt ültek, Zbignyiev vitte a szót.

— Azt hiszem, hogy sikerül most végre kiugrasztani a nyulat a bokorból. Kubában szerveződik valami. Batista napjai meg vannak számolva.

— És miért jó az nekünk? — tette fel a kérdést Peterdi. — Kubában lehet, hogy forradalom lesz rövidesen, és szinte egyértelmű, hogy orosz segítséget is kapnak. Itt vannak a szánkban. Naponta ingáznak a hajók Havanna és a Miami közt. Ha az oroszok ott forradalmat csinálnak, és egy oroszbarát kormány alakul, az potenciális veszélyt jelent az Államokra nézve.

— Jó helyen tapogatózol, pont ez az, amire gondolok! Szint kell vallaniuk az oroszoknak. Ha a csapataik oda is be akarnak telepedni, mint a magyar forradalom után Magyarországra, akkor az USA lépni is fog. Azt már nem fogja ölbe tett kezekkel nézni.

— Mondd Zbignyiev — vette át a szót Zsolt. — Akkor miért nem avatkoztak be, amikor vérbe fojtották a magyar forradalmat? Nektek sem nagyon segítettek, amikor szükségetek lett volna ilyenre. Mi úgy kezdtük a forradalmat, hogy a lengyel változások mellett tüntettünk. Azzal hitegettek minket, hogy tartsunk ki, mert jönnek majd a nyugati csapatok. Jöttek? Egy frászt jöttek. Hagyták elveszni a szabadságot, pedig akkor még le tudták volna törni az oroszok szarvait.

— Lányi! Az akkori világpolitika nem tette ezt lehetővé.

— Olcsó magyarázat, a szuezi válság. Különbben is abba sok más tényező játszott közre, nem csak az, amiről beszéltek. Nasszer ki akarta sajátítani az egész Szuezi csatornát, hogy egyiptomi monopólium legyen. A franciák és az angolok titkos tervet dolgoztak ki Izraellel, annak lett a következménye a szuezi válság. Kis híján elbukták. Emiatt nem tudtak segítséget nyújtani? Mindez csak kifogás. Pont az lett volna az igazi alkalom. Most meg várhatjuk ölbe tett kezekkel, hol lépnek le minket. Magyarország csak a kezdett volt. Majd jön a többi is. Jaltában megállapodtak már. Csak most kezdik „átírni” a régi forgatókönyvet. Túl későn, sajnos.

— Igazad van Zsolt — helyeselt Peterdi. — Ha akkor elkenik a képüket, most kevesebb fejfájása lenne a CIA-nak is, a NATO-t már meg sem említem.

— Mondd, Zbignyiev, ha ennyire jól vagy tájékozódva, meg tudnád mondani, ki most a magyar ügyek felelőse?

— Minek nézel engem? Hírközpontnak? Honnan tudnám? Ugyanannyit tudok erről, mint te, vagy Peterdi.

— Nem tudod véletlenül, hol lehetne megtalálni Mr. Hopkins-t?

— Fogalmam sincs, de szerintem hamarosan személyesen fog megjelenni nálad. Várd ki a kurzus végét és hidd el, igazam lesz. Nem feleslegesen tettek ide titeket Peterdivel, hanem céllal. Nem egy húszcentes „befektetés” vagytok a CÉG-nek. Ők szeretik a többszörösét visszakasszírozni a befektetésüknek, és itt lesz rá a kedvező alkalom, ha végeztek a tanulmányaitokkal.

Ahogy azt Zbignyiev megmondta, úgy is történt. A kurzus végeztével Mr. Hopkins és még két ember várta Lányit is Peterdit.

— Gratulálok mindkettőjüknek — kezdte Hopkins. — Mostantól mindketten a szolgálat emberei. A feladatukat majd röviden ismertetjük, de hadd mutassam be feletteseiket — mutatott a két egyenruhásra. — Feldmayer tábornok és De Motta ezredes.

A kölcsönös bemutatkozás után nagy vonalakban ismertették, hogy egy elemző csoportban fognak dolgozni a hírközpontban. A keletről és főleg Magyarországról érkező személyeket fogják majd kikérdezni, illetve az adataikat elemezni. Végül Hopkins külön beszélgetésre invitálta Lányit.

— Tudom, hogy nem erre számított, hanem valami olyan beosztásra, melynek keretében esetleg eljuthatna Magyarországra vagy a közelébe. A CÉG nem egy olyan szervezet, ahol olyan beosztást adnak, amit éppen szeretne. Itt is minden parancsra megy, mint bármely hasonló szervezetnél. Én próbáltam szólni az érdekében, de mindenki úgy gondolta, hogy mivel ott született, emóciók vezetik, nem lenne szerencsés döntés, ha odaküldenénk. Nagy hasznát fogjuk venni most, ezen a területen.

— Lehet, hogy a főnökeinek igaza van. Viszont ha ők lennének hasonló helyzetben, úgy gondolnák, hogy nem azt kapták, amiért elkötelezték magukat. De térjünk a tárgyra. Milyen új hírei vannak? Mit tudott meg?

— Nem akarom elkeseríteni Lányi. Odáig követhetők a szálak, hogy a felesége kórházba került, és minden jel arra vall, hogy meghalt szülés közben.

— Meghalt? … És a gyerek? Mi lett a gyerekkel?

— Nem tudok többet mondani. Igen rosszak voltak ott akkor a körülmények. Nagy valószínűséggel halva született, vagy nem élte túl. Ne kutakodjon tovább. Nincs értelme. Zárja le úgy, hogy mind a ketten meghaltak. Fogadja részvétem így, utólag is.

 

*

A Kővári villa az Árnyas út eldugott részén állt. Valamikor egy gazdag arisztokrata család tulajdonát képezte. A háború miatt gyorsan kellett cselekedniük azoknak, akik életben szerettek volna maradni, nem volt idejük az értékesítésre. A család sorsa ismeretlen maradt. Senki sem tért vissza, mindenki úgy tudta, odavesztek a haláltáborban, vagy másutt. Így a ház lakatlanul maradt. A felszabadulást követően gyorsan kisajátította az állam. Kapóra jött nekik ebben még az a tény is, hogy a háború befejezése előtt, a nyilas uralomban egy vezető pártszolgálatos lakott benne. Először a frissen megalakult parlament vezető embereit költöztették be. Az ötvenes évek elején sokáig vita tárgyát képezte, mert Rákosinak is tetszett a villa, de mivel távolesett szinte mindentől nem tartott rá igényt, itt a védelmére, kisebb hadseregre lett volna szükség. Ezután egymást váltogatták benne a funkcionáriusok családjukkal. Kővári csupán a forradalom bukása után kapta meg. Elég könnyen jutott hozzá, mert az elvtársak többségét félelemmel töltötte el az a tudat, hogy szinte a senki földjén lakjon. Azokban az időkben még atrocitások áldozatává válhattak. Az oroszok szintén nem foglalkoztak az objektummal. Nekik elég volt a közelben fekvő Hotel MaJestick, amit egykor a nácik és a nyilasok használtak. Ez lett aztán a Magyarországra látogató szovjet vezetők szállása és új nevet is kapott: Hotel Vörös Csillag. Kővári félig-meddig jutalomból kapta a kiutalást, de szolgálati lakásnak kiválóan meg is felelt. Ugyanis ő volt a Vörös Csillag védelmét biztosító, különleges egység parancsnoka. Ezen feladat mellett még sok más különleges poszttal is felruházták. Feleségének azonban elég nagy dilemma volt, mikor megtudta, hol kaptak új lakást.

— Ernő, muszáj nekünk ide költözni? Ki tudja, kinek a tulajdona volt ez valaha.

— Teljesen mindegy, kié volt. Most az államé és ezen belül a miénk. Mielőtt államosították, a nemzetvezető úr helyettese terpeszkedett benne.

— Minek nekünk egy ekkora, nagy ház?

— Kedvesem, ez nem is olyan nagy, ha belegondolsz abba, hogy itt kapott elhelyezést a Vörös Csillag védelmével megbízott különleges ezred.

— Tehát akkor mégsem mi lakjuk majd egyedül?

— Igen is, meg nem is. Az őrezred vezetője én vagyok. Én döntöm el, ki lakhat majd még itt. De én nem akarok senkit állandó jelleggel itt látni. Nem kell nekem házmester. Az alagsori részben kapnak majd elhelyezést azok, akik szolgálatot teljesítenek. Máshova be nem teszik a lábukat. A jelenlétük még a mi biztonságunkat is szolgálni fogja. Ezt már el is intéztem.

— Ernő, hogy formálhatsz te jogot arra, hogy így rendelkezzél valamivel, holott az nem is a te tulajdonod?

— Nem a tulajdonom, de mégis az. A NÉPÉ, és én, mint a nép fia, rendelkezhetem vele.

— Hagyd ezt abba! Vagy a párt szabad félóráját akarod nekem is tanítani? Azt azért már nem!

— Akkor ne akarj kérdőre vonni. Elég nekem a sok ellenségemmel elszámolni. Mert gondolod, hogy más nem tartott igényt erre a palotára és a hozzá járó posztra? Ó dehogynem! Csak Kővári papa, azaz én nem most jöttem ám fel Mucsáról. Nem tagadom a paraszti származásom, de sokat tapasztaltam. Megtanultam jóban lenni mindenkivel, és minél több olyan adatot gyűjteni róluk, amivel aztán a markomban tarthatom őket. Rém egyszerű volt, mert az összejátszás, az egymás segítsége és pozícióba juttatása, az mind a mai napig bevett szokás. Valamit valamiért alapon. Elintézek egy engedélyt X-nek, cserébe ő elintéz nekem bárkit, aki nekem ellenségemmé vált. És ez így megy, alulról felfelé.

— Nincs ezért néha álmatlan éjszakád? Ugyan, hány embert emeltél ki, majd ejtettél a süllyesztőbe így?

— Sokat, drágám… de az életben maradás egy harc, és ennek egyik feltétele ez is. Én életben akarok maradni, és nem csak vegetálva, hanem jól élve. Biztosan sokan vannak, akik engem szeretnének már másutt látni, de van egy szerencsém: Én mindenkiről tudok valami terhelőt, amit csak akkor veszek elő, ha veszélybe sodorhat. Eddig láthatod, elég jól bevált. Senki sem próbálkozik keresztbetenni nekem.

— Ilyen környezetben akarod ezt a gyereket felnevelni?

— Miért, mi bajod van vele? Szokja és tanulja meg már gyerekkorban az alapvető dolgokat. Egyszer, ha majd nyugdíjas leszek, valakinek át kell adnom a „stafétabotot”. Én a „mi fiunknak” szeretném majd átadni. Na de erről még korai beszélgetni. Remélem, a szobája nem csak neked tetszik, hanem majd neki is. Persze egy ilyen vakarcsnak teljesen mindegy, mert úgysem tudja értékelni kellőképpen. A környezet a későbbiekben jelentős hatással bír a további életére. Na most ennyi. Hagyjál kicsit magamra, mert dolgoznom is kell azért néha.

Miután egyedül maradt, előszedte az összes aktát, ami a gyerek örökbefogadásával volt kapcsolatos. Sokáig lapozgatta, válogatta őket.

— Tehát akkor… összesen négy, vagy öt ember tud erről az egészről — gondolkodott el hangosan. — A kórházban az ápolónő, aki sokáig a gondját viselte, két nevelőnő az otthonban, ahova először vitték. És a Ménesi útiak. Nem is annyira sok. Ezeket gyorsan el tudom tüntetni, még mielőtt eszükbe jutna valami.

Felemelte a telefont és tárcsázott.

— Beregi elvtársat kérem!

— Ki keresi?

— Kővári Ernő vagyok.

— Üdvözlöm, Kővári elvtárs. Máris kapcsolom…

— Beregi — szólt bele egy mély bariton a hallgatóba.

— Szervusz Laci, itt Ernő beszél. Szeretnék megbeszélni veled egy pár dolgot.

— Kérlek szépen! Mondd, miről lenne szó?

— A gyerek örökbefogadásával kapcsoltban kellene azonnal intézni. Minden olyan személyt, akik valamilyen kapcsolatban voltak vele eddig és tudomásuk van valódi kilétéről, őket „ki kellene vonni a forgalomból, le kellene őket vadászni”.

— Tudnál pontosabb információval is szolgálni?

— Természetesen. Először is azokat kellene, akik a születésekor ott voltak. Gondolom ennek te is utána tudsz nézni. Nekem nagyon hiányos ez az adatbázisom. Akik ezután kapcsolódtak be, azokról pontos listám van.

— Intézkedem, Ernő!

— Rendben van, és kérlek, tájékoztass mindenről, amit az ügyben léptél.

— Természetesen, Ernő.

Beregi pár hónap alatt teljesítette, amit Kővári elkívánt tőle. Szinte mindenkit felkutatott, áthelyeztetett, menesztett, akit csak elért. Csupán azokkal volt gondban, aki azon a napon a Szabolcs utcai kórházban teljesítettek szolgálatot. Az orvos, aki a szülést levezette, már régen lapátra tették, ő el is hagyta az országot. A személyzetét is ellehetetlenítették. Akik nem disszidáltak, azokat lecsukták. Ezek az emberek aggodalmat okoztak Kővárinak, mert igyekezett ugyan minden szálat elvarrni, de ezt nem tudta teljesen.

 

*

— Lányi úr, van itt valaki, szerintem, érdekelné magát.

— Milyen ügyből kifolyólag?

— Ahogy átnéztem a jelentést, észrevettem egy magyar nevet. Ápolónő volt Budapesten, a forradalom idején a Szabolcs utcai kórházban dolgozott. A forradalom leverése után éveket töltött börtönben, és mikor szabadlábra került, az első adandó alkalommal távozott az országból. Most itt él, Seattleben dolgozik egy kórházban.

— Mit tudhatunk az elérhetőségéről? — kapott Zsolt az információn.

— Pusztán annyit, ami itt, a jelentésben szerepel. Gondolom, ez alapján fel tudja kutatni a hölgyet. Itt az egész jelentés — helyezte az aktát Zsolt asztalára a munkatárs.

Zsolt gyorsan átlapozta. Ott állt az illető neve, hogy mikor lépett az Egyesült Államok területére és a jelenlegi munkahelye. Kért egy seattlei telefonkönyvet, kikereste a kórház címét és telefonszámát. Felhívta a kórházat, de közölték vele, hogy nem áll módjukban telefonon keresztül adatot szolgáltatni. Vagy adjon egy hivatalos címet, ahova postai úton elküldhetik a megfelelő leigazolások után, vagy keresse fel a kórházat személyesen.

— A fene egye meg ezt bürokráciát! — panaszkodott dühösen barátjának, Peterdinek. — Most oda kellene azonnal utaznom Seattlebe.

— Mi az akadálya, és miért vagy felháborodva? Ez egy olyan ország, ahol, mint magánszemély csak akkor tudhatsz meg adatokat bárkiről, ha viszel egy jogi személyt is hozzá. Nem kommunizmusban élnek itt, ahol mindenki figyel mindenkit és jelent. Erre van hivatalos szervezet, amilyennek tagjai vagyunk mi is.

— Pont ez az, te! Miért nem kaphatok azonnal információt?

— Mert az, akivel telefon beszéltél, honnan tudná, ki vagy? Bárki kérhet adatott, kiadja magát Joe Lányinak.. Ha „hivatalból” kérsz postai úton, az macerás. Millióegy papírt ki kell töltened, amiben igazolod a jogosultságodat. Amíg az ideér addig szakállad nő. Menj be a főnökhöz, kérj három napot és utazz oda személyesen.

Zsolt nem tétovázott sokat.

Halaszthatatlan ügyben kért szabadságot.

— Nocsak! Mi az a halaszthatatlan dolog? Csak nem nősülsz?

— Dehogy nősülök. Ne nézz bolondnak Stive! Egész másról van szó, de most ne sokat kérdezősködj. Ha visszajöttem, akkor majd elmondom.

— Oho, még el is akarsz utazni?

— Akarok, nem akarok, muszáj. De nem messzire csak Seattlebe.

—„Csak” Seattlebe?  Rendben. Kapsz három napot, de siess vissza. Tele vagyunk munkával, szükségünk van minden kézre és munkaerőre.

 Zsolt megrendelte a repülőjegyét, és este elrepült Seattlebe. Késő éjszaka volt mikor megérkezett. Beült egy taxiba és a városba, egy olcsóbb, de jó szállodába vitette magát.

Reggel felkereste a kórházat. Mivel csak a nevet tudta, kénytelen volt a direkcióra menni.

Bemutatkozott.

— Egy hölgyet keresek, aki önöknél dolgozik. Ha volna olyan szíves útba igazítani.

— Fáradjon át a munkaügyi osztályra, ott megkaphatja a szükséges információkat.

Az alkalmazott készségesen megmutatta, hol találja a keresett osztályt, ahol nagy volt a sürgés-forgás, mindenki el volt valamivel foglalva. Nem akarta az igazolványa előnyeit kihasználva felfedni kilétét, beállt egy sorba, ami lassan araszolt előre. Mire végre odaért, a hivatalnok elég barátságtalanul közölte, hogy ha nem munkát keres, akkor menjen tovább, ne tartsa fel a sort.

Lányi erre elővette az igazolványát.

— Miért nem ezzel kezdte? Várjon, szólok a főnöknek.

Akik a háta mögött várakoztak, dohogva álltak át egy másik ablakhoz. A megjelent főnök előzékenyen viselkedett.

— Kérem, kövessen az irodámba. Miben lehetek a segítségére?

— Egy hölgyet keresek. A neve Julia Fogarasi. Csak azt mondja meg, hogy melyik osztályon találom, illetve a címét kérem, ha tudják.

— Kis türelmét kérem, intézkedem.

Felvette az íróasztalán álló telefont és bemondta a nevet. Rövid várakozás után megkapta a kért információt.

— Sajnos nem tudok önnek segíteni. Julia Fogarasi már egy hónapja nem dolgozik itt. Önként távozott, pedig nagyon jó munkaerő volt.

— Nem tudja, hogy hova ment el, és főleg miért?

— Nem tudom uram, az ok ismeretlen előttünk, de mondja, mit követett el ez a hölgy? Nem maga az első, aki keresi.

— Miért? Már kereste előttem más is?

— Egész pontosan egy héttel ezelőtt kereste valaki a bevándorlási hivataltól.

— Meg tudná mondani milyen ügyben és miért?

— Sajnos nem, de ön „hivatalból” könnyen megtudhatja.

— A régi címét meg tudja adni?

— A munkába állása során megadott címet, azt igen. Aztán, hogy ott lakott, lakik—e, vagy sem, azt már nem tudhatom.

— Köszönöm az információt — búcsúzott el Zsolt, és sietve távozott a kórházból.

 

 

 

/folyt. köv./

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.